Az őszi alkony sárkányai

— Ez Mishakal, a gyógyítás istennője, akit szolgálok — suttogta az anya hangja —, hallgass a szavára, leányom! Aranyhold már közvetlenül a szobor előtt állt... gyönyőrködött kimondhatatlan szépségében. Az alak mégis valahogy hiányosnak, befejezetlennek tűnt. Valamely része hiányzik, villant át Aranyhold agyán. A márványasszony karja úgy hajlott, mintha valami hosszú, vékony tárgyat tartana, de a kezében nem volt semmi. Ösztönösen, csupán hogy kiegészítse a csodálatos alkotás tökélyét, a lány a márványkézbe illesztette kristálypálcáját.

A varázsbot ekkor selymes, kék fénnyel izzott föl, mire Aranyhold hátrahőkölt a meglepetéstől. A pálca sugárzása vakító ragyogássá erősödött. Aranyhold eltakarta a szemét és térdre hullott, szívét hatalmas szeretet ereje töltötte el. Szégyenkezve űzte el haragos indulatát.

“Ne szégyenkezz gyötrő kételyeid miatt, szeretett hívem! E kételkedés vezetett el hozzánk, és haragod segít majd át a rád váró megpróbáltatásokon. Az igazság keresése vezérelt ide és itt meg is kapod a választ.

Nem az istenek fordultak el az emberektől... az ember lett hűtlen igazi Isteneihez. Krynn földjére most várnak a legsúlyosabb megpróbáltatások. Az embereknek nagyobb szükségük lesz az igazságra, mint valaha. És te leszel az, gyermekem, aki visszaadja az embereknek valódi isteneik erejét és igazságát. Elérkezett az idő a mtndenség egyensúlyának visszaállítására. E pillanatban a gonosz ereje kerekedett felül, hiszen ahogy a Jóság istenei visszatérnek az emberekhez, éppúgy térnek vissza hozzájuk a gonosz istenek is, hogy elcsábítsák lelküket. Most a Sötétség Királynője lépett a földre, keresve az erőt, amely hozzásegítheti hatalma szabad kiteljesítéséhez. S a sárkányok, amelyeket egyszer már sikerült a mélységbe taszítani, ismét lábbal tiporják a földet”

Sárkányok! — gondolta magában Aranyhold kábultan. Nehéz volt felfognia a tudatát ostromló szavak értelmét. Idő kellett a súlyos üzenet értelmének befogadásához, ám amint ez megtörténik, egyetlen szavát sem felejti el, többé soha!

“Legyőzésükhöz szükségetek lesz az istenek igazságának ismeretére... ez az a hatalmas ajándék, amelyről hallottatok. E templom alatt, a romok között, amelyek fölött régmúlt korok dicsősége leng, rejtőznek Mishakal Korongjai... színtiszta platinából vert, fényes korongok. Keressétek meg őket, s akkor segítségül hívhatjátok erőmet, mert én vagyok Mishakal, a gyógyítás istennője!

Utatok nem lesz könnyű. A gonoszság istenei ismerik az igazság erejét és rettegnek tőle. A Korongok őrzője az ősi, hatalmas, fekete sárkány, Khisanth, akit az emberek Ónix néven ismernek. Tanyája itt van alattunk, Xak Tsaroth romvárosában. Számos veszélybe sodródhattok, ha vállaljátok a Korongok visszaszerzésének feladatát. Ezért most megáldom ezt a pálcát... használd vakmerőén, sose légy bizonytalan és győzelemre jutsz!”

A hang elhalt... Aranyhold ebben a pillanatban hallotta meg Zúgószél halálsikolyát.

A templomba lépve Tanis úgy érezte, mintha a régmúltba tért volna vissza. Lelki szemei előtt ott látta a qualinosti fák lombjai között átszűrődő napsugarakat. Laurana és bátyja, Gilthanas társaságában hevert a folyó partján... valami gyermeteg játszadozás után nevetve mesélték el egymásnak az álmaikat. A gondtalan gyermekkor rövid volt Tanis számára... a félelf hamar ráébredt arra, hogy más, mint a többiek. De az a nap az arányló napsütés és az őszinte barátság napja volt. A béke és a nyugalom emléke szállt rá, enyhítve bánatát és rémületét.

— Miféle hely ez? — fordult oda a némán mellette álló Aranyholdhoz.

— Ennek történetét csak később mondhatom el neked — válaszolta a lány. Könnyű kezét Tanis karjára téve végigvezette őt a vibráló mozaikpadlón, egészen Mishakal fénylő márványszobráig. A kék kristálypálca ragyogó fénnyel töltötte be a helyiséget.

Tanis álmélkodva nézte a csodát, amikor egy árnyék vetődött a padozatra. Mindketten az aranykapu felé fordultak, amelyen Caramon és Sturm lépett be éppen Zúgószél maradványait hozva a sebtében összeütött hordágyon. A menet két oldalán Kova és Tasslehoff haladt a különös díszőrség gyanánt. A törpe öregnek és szomorúnak, a surranó szokatlanul le vertnek látszott. Ünnepélyes lassúsággal léptek az épület belsejébe. Mögöttük haladt Raistlin, kámzsája a fejére húzva, karba font keze köpönyege ujjában... akár maga a halál kísértete.

Nyomasztó terhüket óvatosan cipelve végigvonultak a mozaikon és megálltak a szembenálló pár előtt. Tanis az Aranyhold lába előtt heverő tetemre nézett és behunyta a szemét. A vér a vastag takarón is átszivárgott és nagy, sötét foltokba gyűlt a kőpadlón.

— Takarjátok ki! — parancsolta Aranyhold. Caramon esdeklőn nézett Tanisra.

— Aranyhold, kedves... — szólalt meg a félelf.

Ekkor, váratlanul, mielőtt bárki megakadályozhatta volna, Raistlin előrehajolt és a véráztatta takarót lerántotta a testről.