Az őszi alkony sárkányai

Tasslehoff meglepetten pillantott a félelfre, akinek hangja feszült volt és természetellenes. Kezét ökölbe szorítva nézett mereven a kút felé. Minden nyugodt volt, túl nyugodt. Északon ugyan ott tornyosultak a viharfelhők, de a szél nem fújt. Ág nem mozdult, levél sem rezdült. Az ezüst-és vörös hold kettős árnyékot kölcsönzött mindennek, amitől a dolgok valahogy valószerűtlennek és torznak a látszottak.

Raistlin lassan hátrálni kezdett a kúttól, kezét védekezőn emelve maga elé, mintha valami rettentő veszedelem közelegne.

— Én is érzem! — nyelt nagyot Tanis —, mi az?

— Igen, mi lehet az? — Tass egészen előrehajolt, úgy lesett kíváncsian a kútba, amely olyan mély és sötét volt, akár a mágus homokóraszeme.

— Hozzátok el onnan! — kiáltott föl Raistlin.

Tanisra átragadt a varázsló félelme, és rossz előérzete neki is azt súgta, hogy szörnyűség közeleg, és ekkor megindult a surranó felé. De még egy lépést sem tett, amikor érezte, hogy talpa alatt megmozdul a föld. Tasslehoff meglepetten fölvisított, amint az ősi kőfal megrepedt és megingott alatta. Érezte, hogy megcsúszik a feneketlen mélység felé. Kézzel-lábbal, kétségbeesetten kapálózva próbált megkapaszkodni a széthulló kőtömbökben. Tanis minden erejét összeszedve lendült előre, de túl messze volt.

Zúgószél is azon nyomban nekilódult, ahogy meghallotta Raistlin kiáltását és hosszú lábai néhány hatalmas lépéssel gyorsan a kúthoz röpítették. Épp akkor kapta el Tass gallérját, amikor a vakolattörmelékkel vegyes kődarabok lehullottak a kút feketén ásító torkába.

Ismét megrendült a föld. Tanis bénuló tudatát megfeszítve próbált rájönni a történtek lényegére. Ekkor dermesztően hideg fuvallat tört elő a kútból. Szele fölkavarta az udvar porát és szemetjét, teljesen elvakítva vele a félelfet.

— Fussatok! — kiáltotta volna, de hangja elhalt a kútból feltörő bűzös szélrohamban.

Az Összeomlást is túlélt kőoszlopok meginogtak... a társaság megbabonázva meredt a kútra. Egyedül Zúgószél fordította el a fejét. — Aranyhold! — kiáltotta, Tasst a földre pottyantva. — Aranyhold! — de az ő szava is elakadt, amint a kútból éles, magas hangú rikoltás tört elő... olyan hangos és fülsértő volt, hogy belefájdult a fejük. Zúgószél kétségbeesetten kereste a lányt, a nevét kiabálva szakadatlanul.

Tanist teljesen megbénította a szörnyű hang. Moccanni is képtelen volt, amikor megpillantotta Sturmot, amint kezét kardja markolatára téve, lassan ellep a kúttól. Látta, amint Raistlin... fémesen csillogó, sárga szellemarcával és a vörös hold fényében megvillanó aranyszemével... kiált valamit, de nem hallott belőle semmit. Látta, amint Tasslehoff csodálkozástól tágra meredt szemmel bámul a kút felé, amint Sturm az udvaron átvágva hozzászalad, a hóna alá kapja és megindul vele a fák közé. Caramon is odarohant fivéréhez és ölébe kapva őt, valami fedezéket keresett. Tanis tisztában volt vele, hogy a kút mélyéről valami iszonyatosan gonosz erő közeleg, de moccanni sem bírt, csak agya ismételte lázasan a szavakat: “rohanj te bolond! menekülj!”

Zúgószél is a kút közelében maradt, alig tudta leküzdeni a félelmét, hogy nem találja meg Aranyholdat. Azt figyelte, hogyan menekül meg a surranó a kútba zuhanástól, így nem vette észre, amint a lány az épen maradt templom felé igyekszik. A férfi vadul tekintett körül, nehezen őrizve meg egyensúlyát az egyre jobban rengő földön. Az éles, magas hangú rikoltás, a talaj ingása és remegése iszonyú, rémálomszerű emlékeket ébresztett benne: a fekete szárnyú Halál képét. Elöntötte a verejték, maga is remegni kezdett, de aztán kényszerítette magát, hogy Aranyholdra gondoljon. A lánynak szüksége volt rá. Tudta... ő tudta egyedül, hogy kedvesének látszólagos ereje csupán álarca félelmeinek, kételyeinek és bizonytalanságának. Most is iszonyúan retteghet... mindenáron meg kell találnia! Amint a kút pereme kezdett beomlani, Zúgószél odébb lépett és kis híján beleütközött Tanisba. A félelf kiáltva mutatott el mellette a templom felé. A síkföldi tudta, hogy neki akar mondani valamit, de a földöntúli rikoltozástól nem hallott semmit. Aztán hirtelen megértette: Aranyhold! Megfordult, hogy utána eredjen, de megbotlott valamiben és térdre hullott. Még látta, amint Tanis futva megindul felé.

Ám ekkor a kútból előszökkent az eleven borzalom... kínzó lázálmainak iszonyata. Zúgószél lehunyta szemét és többé nem látott semmit. A kútból kiröppent egy sárkány!

Tanis azokban az első pillanatokban, amikor úgy érezte, hogy a vér kifut az ereiből, elernyed és elhagyja az élet, csak nézte a kútból kiemelkedő hatalmas sárkányt és önkéntelenül azt gondolta: “Milyen szép!... Istenem, milyen szép!”