Az őszi alkony sárkányai

A tűz éktelen ropogása elnyomta a hangját, de ekkor Zúgószél végre megpillantotta a sárkány pofájából kikalimpáló kék nadrágos lábakat. Egyik kezével megragadta a sárkányfejet, a másikkal meg benyúlt az egyik szemnyílásán. Sturm a másik oldalon markolt bele a másik szemgödrébe, és a fejet a benne lévő surranóval együtt fölemelve futásnak eredtek a táboron át. A véletlenül útjukba kerülő néhány sárkányfattyú a rémítő jelenet láttán fejvesztve menekült.

— Gyerünk, testvér! — dörmögte Caramon biztatón, fivére vállát átkarolva. — Próbálj meg fölállni! Lassan indulnunk kell! Hogy érzed magad?

— Ahogy mindig — suttogta Raistlin keserűen. — Segíts föl! Így! Most pedig egy pillanatra hagyj magamra! — Reszketve nekidőlt egy fa törzsének, de talpon maradt.

— Jól van, testvér — morogta Caramon sértődötten és odábbhátrált. Aranyhold utálkozva nézett a varázslóra... eszébe jutott, mennyire kétségbeesett Caramon, amikor azt hitte, hogy haldoklik. Elfordult, és a sűrűsödő füstön át a többiek után nézett.

Tanis bukkant föl elsőként és vakon belerohant Caramonba. A nagydarab harcos medveöleléssel elkapta, ezzel megtörte vad lendületét és nem hagyta elesni.

— Köszönöm! — lihegte Tanis. Kezét térdére támasztva előrehajolt és megpróbálta rendbe szedni lélegzésének ritmusát. — Hol vannak a többiek?

— Hát nem együtt voltatok? — kérdezte a homlokát ráncolva Caramon.

— Szét... váltunk — kapkodta még mindig a levegőt Tanis, és keservesen felköhögött a tüdejébe hatoló füsttől.

— Su Torakh! — kiáltott föl ekkor Aranyhold elfúlón. Tanis és Caramon villámgyorsan megpördült és a füstfelhőbe burkolt tábor felé nézett, ahonnan groteszk menet toppant elébük. Villás, kék nyelvét kinyújtva egy sárkányfej meredt rájuk. Tanis pislogott, nem akart hinni szemének, amikor a háta mögött fölcsattanó hang hallatán ijedtében, kis híján nekiugrott egy fa törzsének. Torkában dobogott a szíve, fegyvere készenlétben...

Raistlin kacagott.

Tanis még soha, kisgyerek korában sem hallotta nevetni a mágust, és most remélte, hogy többé nem is kell meghallania. Sátáni, éles, gúnyos kacaj volt az. Caramon meglepetten, Aranyhold rémülten nézett a varázslóra. Végül csak elhalt Raistlin kacagása, csöndesen nevetett tovább, arányló szeme visszatükrözte a sárkányfattyak égő táborának lobogó lángjait.

A félelf megrázkódott, visszafordult és most már látta, hogy a sárkányfejet Sturm és Zúgószél cipeli. Előttük csörtetett Kova, fején a sárkányfattyaktól zsákmányolt sisakkal. Tanis elébük szaladt.

— Az ég szerelmére, mi ez?

— A surranó beleszorult — magyarázta Sturm, majd ledobták terhüket a földre és fáradtan lihegtek. — Ki... kell szabadítanunk belőle — mondta Sturm, miközben haragosan mérte végig a kacagó Raistlint. — Hát ezzel meg mi történt? Tán még mindig hat az a méreg?

— Nem, már jobban van — felelte Tanis a sárkányfejet vizsgálgatva.

— Kár! — morogta Sturm és letérdelt Tanis mellé.

— Tass, jól vagy? — kiáltotta be Tanis a kezével szétfeszített sárkányszájon.

— Attól tartok, Sturm lemetszette a kontyomat! — nyafogta a surranó.

— Szerencséd, hogy nem a fejedet! — mordult rá Kova.

— Mibe akadhatott meg? — találgatta Zúgószél, és ő is bekukucskált a szájnyíláson.

— Még nem tudom — dünnyögte Tanis és halkan elkáromkodta magát. — Semmit sem látok ebben a rohadt füstben. — Tehetetlenül sóhajtott és fölegyenesedett. — Márpedig innen mihamarabb el kell tűnnünk... a sárkányfattyak hamarosan rendezik a soraikat. Gyerünk, Caramon, lássuk, le tudod-e tépni a tetejét!?

A harcos odalépett és megállt a sárkányfej előtt, és erejét összeszedve belemarkolt a szemgödreibe... nagy lélegzetet vett, felnyögött és nekiveselkedett. Egy pillanatig nem történt semmi. Caramon arca kivörösödött az erőlködéstől, izmai megfeszültek, s egyszer csak iszonyatos recsegés-ropogás hallatszott. Faszilánkok röpködtek mindenfelé... és a sárkányfej teteje éles reccsenéssel leszakadt. Caramon, a leváló darabot még mindig keményen markolva, hátratántorodott.

Tanis benyúlt a föltáruló nyíláson és Tass kezét megragadva kirántotta a surranót a szabadba. — Rendben vagy? — kérdezte tőle. Tass ugyan alig állt a lábán, de képén fölvillant az ismerős, széles mosoly.

— Jól vagyok! — ragyogott —, csak egy kicsit megpörkölődtem. — Ekkor az arca hirtelen elkomorult: — Tanis! — kiáltotta sírós, tőle szokatlanul aggodalmas hangon —, a hajam!? — és a kontyához kapott.

— Megvan mind! — vigyorgott rá a félelf.

Tass megkönnyebbülten fölsóhajtott és nyomban fecsegni kezdett. — Tanis! Az volt a legcsodálatosabb, amikor csak úgy fölröppentem... no és Caramon döbbent képe...

— A történeteddel még várnod kell egy kicsit! — intette le Tanis határozottan. — Most mihamarabb el kell tűnnünk innen. Caramon! Útra tudtok kelni Raistlinnel?

— Igen, gyerünk...

A varázsló botladozva megindult... ezúttal szó nélkül elfogadta fivére erős karjának támogatását. Visszapillantott a széttrancsírozott sárkányfejre, vállát megrázta a zihálva rátörő, hangtalan nevetés.

15 Menekülés. A kút. A fekete szárnyú halál