Az őszi alkony sárkányai

— Zúgószéllel és Sturmmal menjetek Caramonhoz, szedjétek össze a fegyvereket, a csomagokat, és el ne felejtsétek a varázspálcát! Mi Aranyholddal becipeljük Raistlint az erdőbe. Tasslehoff forgat valamit az agyában, egyszóval legyetek résen!

Tanis felhördült.

— Nekem sem tetszik jobban, mint neked! — morogta Kova. — Még hogy egy hígvelejű surranóra bízzuk az életünket! De végül is... ő most a sárkány!

— Valóban — dünnyögte Tanis, figyelve, amint a sárkány üvöltözik, visong, csapkod a szárnyával és billeg előre-hátra. A sárkányfattyak tátott szájjal, döbbenten meredtek rá. Tanis megragadta Sturm és Zúgószél grabancát és lehúzta őket Aranyhold mellé, aki egy pillanatra sem hagyta magára Raistlint. A félelf gyorsan elmagyarázta, mi a helyzet. Sturm úgy nézett rá, mintha legalább olyan szédült lenne, mint a sebesült Raistlin, miközben Zúgószél hitetlenül csóválta a fejét.

— Miért? Talán van jobb ötletetek? — kérdezte Tanis.

Egyszerre néztek a sárkányra, aztán vissza Tanisra és tanácstalanul megvonták a vállukat.

— Aranyhold menjen a törpével! — tanácsolta Zúgószél. A lány már-már tiltakozott, de a férfi kifejezéstelen tekintetét látva nagyot nyelt és inkább nem szólt semmit:

— Jól van hát — mondta Tanis —, maradj itt hölgyem Raistlinnel, majd mi idehozzuk a pálcát.

— Csak siessetek — suttogta a lány elfehéredő ajakkal —, már nincs sok neki hátra!

— Igyekszünk. Különben is úgy érzem, ha itt beindulnak a dolgok, igencsak össze kell szednünk magunkat — mondta Tanis és megveregette a lány kezét. — Rajta hát! — ezzel mély lélegzetet vett és fölállt.

Zúgószél egyre csak Aranyholdat nézte. Nyilván mondani akart neki valamit, de aztán ingerülten megrázta a fejét és szó nélkül odaállt Tanis mellé. Sturm is csatlakozott hozzájuk és így, hármasban kerültek a sárkányfattyú őrök háta mögé.

Caramon a magasba emelte kardját... a penge megvillant a tűz fényében. A sárkány eszeveszett tombolásba kezdett, mire minden teremtménye kardjával pajzsát döngetve hátrább húzódott. A sárkány szárnycsapkodásának szele pernye— és szikraesőt kavart föl a tűzből és lángra lobbantott néhány közeli bambuszkunyhót, de a sárkányfattyak észre sem vették, oly elszántan várták az öles pillanatát. A sárkány tovább bömbölt és rikoltozott, amitől Caramon érezte, hogy a gyomra összezsugorodik. Életében először indult csatába a testvére nélkül, s a gondolattól szíve hevesen kalapálni kezdett. Épp lecsapni készült, amikor Tanis, Sturm és Zúgószél szinte a semmiből ott termett mellette.

— Nem hagyjuk a barátunkat egyedül meghalni! — kiáltotta Tanis kihívóan a sárkány képébe. A sárkányfattyak fölüvöltöttek vad izgalmukban.

— Menjetek innen, Tanis! — vicsorgott rájuk Caramon, könnyáztatta, vöröslő képpel. — Ez az én harcom!

— Fogd be a szád és figyelj! — dörrent rá Tanis. — Sturm, vedd a kardomat és a magadét is, Zúgószél is szedje össze a fegyvereit, a csomagokat és annyi sárkányfegyvert, amennyit csak elbír, az elveszettek pótlására, Caramon, te pedig hozd a két pálcát!

— Hogy? Mit? — bámult rá a harcos értetlenül.

— Az a sárkány Tasslehoff, de most nincs időnk megmagyarázni. Csak tedd, amit mondtam: fogd a pálcákat és menj az erdőbe, Aranyhold már ott vár. — Tanis Caramon vállára tette a kezét és gyöngéden megtaszította őt. — Menj hát! Raistlinnek kis híján vége és egyedül te mentheted meg.

Ezt hallván, Caramon végre észhez tért. Odarohant a holmijukhoz és a sárkányfattyak vad üvöltésének közepette fölragadta a kristálypálcát és Raistlin varázslóbotját. Sturm és Zúgószél is fölfegyverkezett, Sturm Tanis fegyverét is fölmarkolta.

— Most pedig készüljetek a halálra, emberi férgek! — bömbölte a sárkány. Szárnyát hatalmas erővel meglendítve lassan fölemelkedett a levegőbe. Teremtményei habogtak és ordítoztak rémületükben, némelyek az erdő felé menekültek, mások a földre vetették magukat előtte.

— Most, Caramon! — kiáltotta Tanis. — Futás!

A nagydarab harcos nekilódult az erdő irányába, sebesen szedve a lábát arrafelé, ahol a fák között megpillantotta a rá várakozó Aranyholdat és Kovát. Egy sárkányfattyú bukkant föl előtte, de hatalmas karjának egyetlen csapásával félresöpörte az útjából. Háta mögül zavaros lárma hallatszott: Sturm solamniai harci kiáltást hallatott, a teremtmények össze-vissza üvöltöztek. Néhányan Caramon nyomába eredtek, de a harcos erős karjának egyetlen mozdulatával, széles ívben feléjük sújtott a kék kristálypálcával, ahogyan Aranyholdtól látta. Kékes fény villant a és... támadói hanyatt estek.

A fák közé érve Caramon Aranyhold lábánál fekve találta Raistlint, aki már alig lélegzett. A lány kikapta a pálcát a harcos kezéből és megérintette vele a mágus elernyedt testét. Kova a fejét csóválta és egyre csak morgott: — Úgysem sikerül... már elment az ereje.

— De, sikerülnie kell! — jelentette ki Aranyhold határozottan. — Könyörgöm! — suttogta —, bárki legyen is e pálca gazdája, könyörgöm, gyógyítsa meg ezt az embert! — Szinte öntudatlanul ismételgette egyre e szavakat. Caramon pislogva figyelte, ám ekkor az erdő hatalmas lobbanással lángokba borult körülötte.