Az őszi alkony sárkányai

— Ezek értenek a mágiához — vakkan tóttá Tass türelmetlenül. Minél hamarabb indulni akart. — Tudnak varázsolni, azt hiszem. De nem bántották őket, Raistlint kivéve. Vele valami szörnyűséget művelhettek. Borzalmasan nézett ki, amikor itt cipelték el őket előttem. De egyedül őt bántották. — A surranó megrángatta a törpe nedves kabátujját. — No, gyerünk már! Követnünk kell őket.

— Jól van, na — motyogta Kova és körülnézett, majd a fejéhez kapott megint: — Hol a sisakom?

— A mocsár fenekén — mondta Tass bosszúsan. — Van kedved esetleg kihalászni?

A törpe rémült pillantást vetett az iszapos lére, megrázkódott és sietve elfordult tőle. Újból a fejéhez nyúlt és jókora púpot tapintott ki rajta. — Tényleg nem emlékszem, hogy bevertem volna a fejemet — morogta és hirtelen fölébredt benne a gyanú. Vadul a hátához kapott. — A baltám! — ordította.

— Pszt! — vicsorított rá Tass. — De legalább életben vagy. És most gyerünk, ki kell szabadítanunk őket.

— És mégis, hogy képzeled, hiszen egy szál fegyverünk sincs, azon a túlméretezett csúzlin kívül. — Kova nehézkesen trappolt a fürgén inaló surranó nyomában.

— Majd kitalálunk valamit — vágta rá Tass magabiztosan, bár úgy érezte, hogy a szíve kiugrik a melléből, úgy szorongott.

A surranó minden nehézség nélkül követte a sárkányfattyak nyomát. Régi, jól kitaposott ösvényen haladtak, amelyen látszott, hogy sok száz sárkányfattyú lába tiporta. Tasslehoff alaposan tanulmányozta a nyomokat és hamarosan rájött, hogy bizonyára a sárkányfattyak egyik nagyobb táborába vezetnek. De csak megvonta a vállát: ugyan minek izguljon ilyen apróságok miatt?

Kova azonban korántsem osztozott a derűlátásában. Egy egész nyavalyás hadsereg lehet ott — lihegte és megragadta a surranó vállát.

— Az meglehet — állt meg Tass, hogy jobban átgondolja a helyzetet. Az arca hirtelen földerült: — Annál jobb! Minél többen nyüzsögnek ott, annál kevésbé vesznek észre minket! — Ezzel újból nekivágott az útnak. Kova összevonta a szemöldökét. Valami hibádzott szerinte Tass logikájában, de egyelőre nem jött rá, mi lehet az, s különben is úgy átázott és fázott, hogy semmi kedve nem volt vitába bocsátkozni vele. Egyébként neki is eszébe jutott ugyanaz, mint a surranónak: még megtehetnék, hogy visszamenekülnek a mocsárba és sorsukra hagyják a barátaikat... de erről természetesen szó sem lehetett.

Újabb félórányi utat hagytak maguk mögött. A nap vérvörös korongja belesüllyedt a párába és rövidesen leszállt az éjszaka a homályos mocsárra.

Hamarosan megpillantottak maguk előtt egy magasan lobogó máglyát. Az ösvényről letérve behúzódtak a bozótba. A surranó olyan nesztelenül mozgott, akár egy egér, a törpe lába alatt viszont recsegtek az ágak, puffanva ütközött a fáknak és vadul zörgette a bokrokat. Szerencséjükre a sárkányfattyak győzelmi ünnepet ültek, és annak lármájától talán még egy törpesereg közeledését sem vették volna észre. Tass és Kova lekuporodott a tűz fénykörén kívül, onnan figyelték az eseményeket. A törpe hirtelen olyan erővel rántotta meg a surranót, hogy az kis híján hanyatt esett.

— Hatalmas Reorx! — kiáltotta Kova előremutatva. — Egy sárkány!

Tassnak a meglepetéstől egy hang sem jött ki a torkán: a törpével együtt ámult döbbenettel nézték, amint a sárkányfattyak egy hatalmas, fekete sárkány előtt táncolnak és hajbókolnak. A szörnyeteg egy romos kupola épen maradt íve alatt terpeszkedett. Feje a fák koronája fölé emelkedett, szárnya hihetetlenül széles teret fogott be. Az egyik, köpönyeget viselő sárkányfattyú földig hajolt a hatalmas sárkány előtt, a földön fekvő pálcára és a mellé sorakoztatott fegyverekre mutatva.

— Valahogy furcsa nekem az a sárkány — suttogta Tass néhány percnyi szemlélődés után.

— Azt beszélik, hogy már régen nem léteznek ilyenek!

— Pontosan erről van szó. Nézd csak! Az a szörnyeteg nem mozog és semmire sem reagál. Én mindig azt hittem, hogy a sárkányok elevenebbek, te hogy gondolod?

— Menj csak oda és csiklandozd meg a talpát — morogta Kova. — Akkor majd meglátod, milyen eleven!

— Nem is rossz ötlet! — vihogott a surranó. Mielőtt a törpe bármit is mondhatott volna, Tasslehoff kisurrant a bokrok közül, és az egyik árnyékból a másikba szökellve közelebb óvakodott a táborhoz. Kova már-már kitépkedte volna szakállát izgalmában, de mégis visszariadt a fájdalmas művelettől, és jobb híján követte a surranót.

— Tanis!

A félelf valami irdatlan űr túlsó oldaláról érzékelte a hívó szót. Megpróbált válaszolni, de a szája tele volt valami ragaccsal, így hát csak megrázta a fejét. Aztán érezte, hogy valaki átkarolja a vállát és segíti fölülni. Kinyitotta a szemét. Éjszaka volt, de az imbolygó fényből arra következtetett, hogy valahol a közelben hatalmas, fényes tűz lobog. Sturm gondterhelt arca közvetlenül mellette bukkant föl. Kinyújtotta a kezét, hogy belekapaszkodjon a lovag vállába. Mielőtt megszólalt volna, az arcáról és szájáról marékszám kellett letépkednie a rátapadt ragacsos pókhálószerűséget.