Az őszi alkony sárkányai

A sárkányfattyak égő táborának füstje rátelepedett a sötét mocsárvidékre, a társaságot védelmezőn eltakarva a különös, gonosz teremtmények kutató tekintete elől. A füst kísértetiesen terült szét az ingoványon, elhomályosította az ezüstös holdat, elnyelte a csillagok fényét. A menekülők nem mertek fényt gyújtani, még Raistlin varázspálcájával sem, mivel körös-körül hallották a kürtök rivalgását, amint a sárkányfattyak vezetői megpróbálkoztak soraik rendezésével.

Zúgószél haladt elöl. Tanis, aki mindig büszke volt rá, milyen jól kiismeri magát bármilyen erdőben, ebben a sűrű, sötét homályban teljesen elveszítette tájékozódóképességét. Amikor néha, egy-egy pillanatra előbukkantak a csillagok a félrelibbenő füsttakaró mögül, megállapíthatta, hogy észak felé haladnak.

Még nem jutottak messzire, amikor Zúgószél a lépést elvétve térdig süppedt a bűzös latyakban. Miután Tanis és Caramon kihúzta a vízből a síkföldit, Tasslehoff óvatosan előre ment és megpróbálta abroncsbotjával kitapogatni a járható utat, de mindenfelé csak mocsarat talált.

— Nincs más választásunk, át kell gázolnunk rajta — jelentette ki Zúgószél sötéten.

Kitapogatva egy sekélyebbnek tűnő szakaszt, a menekülők letértek a szilárd talajról és belegázoltak a szennyes lébe. Eleinte még csak bokáig, de csakhamar már térdig ért, majd még mélyebbé vált az ingovány. Tanisnak a vállára kellett emelnie Tasst... a surranó vihogva kapaszkodott a nyakába. Kova makacsul visszautasított minden segítséget, még akkor is, amikor már a szakálla hegye is belelógott a vízbe. Ám egyszer csak eltűnt a szemük elől. A mögötte haladó Caramon kihalászta a törpét a mocsárból és a vállára vetette, mint valami csöpögő zsákot, de a kimerült, rémült törpétől még a megszokott morgásra sem tellett. Raistlin köhögve gázolt az ingoványban, nehezen vonszolta átázott köpönyege súlyát. A kimerültségtől és a méreg utóhatásától a varázsló végül összecsuklott. Sturm utánakapott és vonszolva húzta maga után a mocsáron át.

Már jó órája botorkáltak a jeges vízben, amikor lábuk végre szilárd talajt ért. Lerogytak a földre, és kimerültén, a hidegtől reszketve, megpróbáltak pihenni egy kicsit.

Egyszer csak megreccsentek a fák, ágaik meghajoltak a hirtelen föltámadó, éles északi szélben, amely cafatokká tépte az ingoványt borító párafelhőt. Raistlin fölnézett fektéből, majd elakadó lélegzettel, rémülten fölült.

— Viharfelhők! — nyögte köhögve, nehezen formálva a szót. — Észak felől... nincs sok időnk! Nem várhatunk! El kell érnünk Xak Tsaroth romjait, mielőtt lemegy a hold! Siessünk!

Mindenki riadtan tekintett föl. Egyre sűrűsödő sötétség tört előre északról, egymás után nyelve el a csillagokat, Tanist ugyanaz a rossz előérzet kerítette hatalmába, mint a varázslót. Gondterhelten felállt, s a többiek is szó nélkül követték a példáját, és nehézkesen botladozva elindultak az élen haladó Zúgószél nyomában. Az ingovány fekete vize azonban ismét csak útjukat állta.

— No neeem! Már megint? — nyögte Kova.

— Nem, még egyszer nem kell belemennünk... gyertek, nézzétek! — mondta Zúgószél, s kivezette őket a víz szélére. A sáros földből kiemelkedő romok között hevert egy véletlenül odaesett vagy szándékosan odavonszolt kőobeliszk, amely hidat alkotott a mocsár két széle között.

— Előremegyek! — jelentkezett Tass és lendületesen fölszökkent a hosszú kőoszlopra. — Hé, ezen itt írás van, valami rúna-jelek!

— Látnom kell! — lihegte Raistlin és odasietve kimondta a varázsszót: Shirak!, mire varázsbotjának kristálygömbje fölizzott.

— Igyekezz! — mordult rá Sturm. — Épp most emlegetted, hogy húsz mérföldes körben...

De Raistlin nem hagyta sürgetni magát: a fényt a kusza írásjelek fölé tartva elmélyült tanulmányozásba kezdett. Tanis és a többiek is fölmásztak az obeliszkre és közelebb húzódtak hozzá.

A surranó előrehajolt és vékony ujját végigfuttatta a rúnákon. — Mi ez, Raistlin? El tudod olvasni? Nagyon öregnek látszik.

— Valóban régi, még az Összeomlás előttről való — suttogta a mágus. — Azt mondja, hogy: Xak Tsaroth hatalmas városa, melynek szépségei közepette állsz itt, derék népéről és annak hőstetteiről regél. Az istenek áldása szálljon otthonunkra!

— Ó, milyen szörnyű! — rázkódott össze Aranyhold, körülpillantva a romokon és a pusztulás egyéb nyomain.

— Hát csakugyan alaposan megáldották őket az istenek — dünnyögte Raistlin cinikus vigyorral. Senki sem reagált a szavaira, hát kimondta a következő varázsigét: Dulak! és eloltotta vele a halvány fényt, amitől az éjszaka hirtelen még sötétebbé vált.

— Tovább kell mennünk — jelentette ki —, biztos, hogy egy ledőlt oszlopnál sokkal több van itt, amiből megtudhatjuk, milyen lehetett valaha ez a hely.

Az obeliszken végighaladva sűrű dzsungelbe értek. Eleinte nem láttak semmiféle utat, de Zúgószél, némi figyelmes keresgélés után, rábukkant egy, a liánok és bokrok közé vágott ösvényre. Lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye, majd gondterhelt arccal fölegyenesedett.