Az őszi alkony sárkányai

A könnyed, ünnepélyes hangulatra mintha hirtelen valaki gyászleplet borított volna. Mindnyájan keserű pillantásokat váltottak egymással.

— Ezek a lények két lábon járnak, akár az emberek — tette hozzá Caramon. — De olyanok, mint valami hüllők. Karmos mancsuk és lábuk van, meg szárnyaik... és — itt a hangja megbicsaklott — holtukban kővé dermednek.

Az Erdőmester szomorúan nézett végig rajtuk, miközben fölemelkedett. Mintha már várta volna ezt a kérdést.

— Tudok ezekről a lényekről — válaszolta. — Néhányuk még a Komor Erdőbe is behatolt a múlt héten, egy csapat menedék! goblin társaságában. Kámzsás csuhát viseltek, minden bizonnyal ocsmány külsejük álcázására. A kentaurok titokban követték őket, hogy senkinek se árthassanak, mielőtt a kísértetek elbánnának velük. Arról számoltak be nekem, hogy azok a teremtmények “sárkányfattyaknak” nevezik magukat és a “Könyörtelenek rendjéhez” tartozónak vallják magukat.

— “Könyörtelenek” — mondta Raistlin és összevonta a szemöldökét. — De kik vagy mik azok? Miféle fajta? — kérdezte töprengőn.

— Nem tudom. Csak annyit mondhatok róluk, hogy nem részei az állatok világának, és nem tartoznak Krynn egyetlen értelmes fajához sem. Pár pillanat kellett hozzá hogy fölfogják a hallottakat.

— Én nem ért... — szólt pislogva Caramon.

— Úgy érti, testvér, hogy nem e világból valók — vágott közbe türelmetlenül Raistlin.

— Akkor honnan jöhettek? — kérdezte a harcos értetlenül.

— Nos, épp ez a kérdés, ha nem tévedek — jelentette ki a mágus hűvösen — Honnan jöttek és... miért?

— Erre nem tudom a választ — rázta meg fejét az Erdőmester. — De annyit elmondhatok, hogy mielőtt az erdei kísértetkegyencek végeztek azokkal a sárkányfattyakkal, valami “északi seregeket” emlegettek.

— Én láttam őket — szólalt meg Tanis és fölállt. —A tábortüzeket... — torkán akadt a szó, amikor rájött, miről is beszél az Erdőmester. — Azok ott... a sárkányfattyak seregei? Ezrével kell lenniük! — Most már mindenki talpon volt és egyszerre beszélt.

— Lehetetlen! — kiáltotta a lovag, homlokát ráncolva.

— Ki lehet emögött? A fürkészek? Az istenekre! — bömbölte Caramon. — Kedvem támadt rá, hogy elmenjek Menedékbe és szét...

— Solamniába menj és ne Menedékbe! — tanácsolta a lovag kiáltva.

— Qualinostba kellene mennünk — érvelt Tanis: — Az elfek...

— Az elfeknek is megvan a maguk baja — vágott közbe az Erdőmester. Hűvös hangja megnyugtatta a kedélyeket. — Meg a Menedéki Főfürkészeknek is. Nincs biztonságos hely. De azt megmondhatom, hová menjetek, ahol választ kaphattok mindarra, amire kíváncsiak vagytok.

— Mit értsünk azon, hogy megmondod, hová menjünk? — tette fel a kérdést lassan előrelépve Raistlin. Vörös köpönyege lobogott vézna teste körül. — Mit tudhatsz te rólunk? — a varázsló hirtelen elhallgatott, szeme összeszűkült a hirtelen fölismeréstől.

— Igen, már vártalak benneteket — mondta az Erdőmester, mintegy Raistlin gondolataira válaszul. — A mai napon egy hatalmas, fénylő lény jelent meg előttem a vadonban. Közölte velem, hogy a kék kristálypálca jelenlegi birtokosa ma este idejön a Komor Erdőbe, akit a kísértetkegyencek társaival együtt átengednek a kordonon... annak ellenére, hogy sem embert, sem elfet, sem surranót, sem törpét még csak be sem engedtek a Komor Erdőbe az Összeomlás óta. És a pálcát hordozónak a következő üzenetet kell átadnom: “Azonnal induljatok, mert át kell kelnetek a Keleti Lánchegységen. A pálca gazdájának két napon belül Xak Tsaroth-ba kell érnie. Ott, ha méltónak találtattok rá, a világ leghatalmasabb ajándékát kapjátok kezetekhez.”

— A Keleti Lánchegység!? — tátotta el száját a törpe. — Ahhoz repülnünk kéne, hogy két nap alatt Xak Tsarothba érjünk, tudod-e te fénylő lény!! Huúh! — kiáltotta és idegesen pattintott az ujjával.

A többiek szorongva néztek egymásra. Végül Tanis szólalt meg tétován: — Attól tartok, a törpének igaza van, Erdőmester. A Xak Tsarothba vezető út hosszú lenne és gyötrelmes. Olyan erdőkön kellene visszafelé áthaladnunk, ahol tudomásunk szerint goblinok és ezek a sárkányfattyak élnek.

— Azután át kellene vágnunk a Síkságokon — szólalt meg Zúgószél, első ízben azóta, hogy az Erdőmesterrel találkoztak.

— Azaz életünkbe kerülhet — mutatott Aranyhold felé. — Que-shu lakói vad harcosok és jól ismerik a vidéket. Várnak ránk. Sohasem juthatnánk át élve arrafelé. — Aztán Tanis felé fordult: — És ráadásul a népem nem szívelheti az elfeket.

— Különben is, minek mennénk Xak Tsarothba? — dörmögte Caramon. — Leghatalmasabb ajándék... mi lehet az? Egy különleges kard? Vagy egy láda acélpénz? Igaz, az nem jönne rosszul, de úgy hallom, hogy északon valami csetepaté készül. A világért sem szeretném kihagyni!

Az Erdőmester szomorúan bólogatott. — Megértem, hogy nehéz döntened — mondta. — De én megadok minden segítséget, ami a hatalmamban van. Gondom lesz rá, hogy két nap alatt eljussatok Xak Tsarothba. A kérdés csak az: vállaljátok-e?