Az őszi alkony sárkányai

— Pihenjetek meg! — szólt az Erdőmester, amikor odaért hozzájuk. — Fáradtak vagytok és éhesek. Mindjárt hoznak ételt és friss vizet a tisztálkodáshoz. A mai estén félretehetitek éberségeteket és megszabadulhattok félelmeitektől. Itt biztonságban vagytok, ha egyáltalán létezik valahol manapság biztonság ezen a földön.

Az étel szó hallatán Caramon szeme fölcsillant és fivérét puhán letette a földre. Raistlin egy fa törzsének támaszkodva leereszkedett a fűbe. Arca viaszfehér volt az ezüst holdfényben, viszont könnyedén lélegzett. Nem is annyira betegnek, inkább csak végtelenül kimerültnek látszott. Caramon letelepedett mellé és tekintetével máris az ennivalót kereste. Nagyot sóhajtott aztán.

— Meglehet, valami erdei bogyó lesz megint a vége — mondta boldogtalanul Tanisnak. — Húsra áhítozom, sült szarvascombra vagy egy ropogós nyúlgerincre...

— Csitt! — intette le Sturm szelíden, az Erdőmester felé pillantva. — Ő ezért, meglehet, téged süttet meg legelőször. Kentaurok bukkantak föl az erdőből egy hatalmas, fehér abrosszal, amelyet leterítettek a gyepen. Mások fényes kristálygömböket helyeztek el rajta, hogy megvilágítsák a tisztást.

Tasslehoff kíváncsian vizsgálgatta a gömböket. — Bogár lámpások!

A gömbökben valóban apró bogarak ezrei nyüzsögtek, mindegyikük hátán két-két világító pöttyel. Körbe-körbe futkároztak a gömbök belső felületén, vidáman cikázva be a számukra tágas térséget.

Ezt követően a kentaurok tálakban hús vizet és tiszta, fehér ruhákat hoztak, hogy megmoshassák kezüket és arcukat. A víz megtisztította testüket és elméjüket, lemosta róluk a csaták mocskát. Más kentaurok székeket helyeztek el, amelyeket Caramon gyanakvón méregetett. Egy darab fából faragták őket úgy, hogy körülöleljék a beleülőt. Kényelmesnek látszottak, habár mindegyiknek csak egy lába volt.

— Foglaljatok helyet! — intett az Erdőmester elegánsan.

— Én le nem ülök egy ilyenre! — tiltakozott a harcos. — Biztosan fölborulok vele. — Inkább megállt a terítő szélénél. — Különben is, az abroszt a földre terítették. Inkább leülök mellé, ide a fűbe.

— Közelebb az abrakhoz, mi? — dörmögte a szakállába Kova. A többiek közben zavartan méregették a székeket, a különös kristály-bogárlámpásokat és a kentaurokat. A Főnök Lánya azonban tudta, mi illik egy vendéghez. Lehet, hogy a külvilág barbárnak tekinti az ő népét, de Aranyhold törzsének szinte vallásosán megtartandó illemszabályai voltak. Tisztában volt vele, hogy a házigazda megvárakoztatása sértés vele és várható bőkezűségével szemben. Uralkodói kecsességgel foglalt helyet tehát. Az egylábú szék kicsit hintázott, mintegy fölmérte a súlyát, majd kifejezetten az ő testéhez idomulva megállapodott.

— Foglalj helyet a jobbomon, harcosom — mondta szertartásosan, tudván, hogy minden szem rá irányul. Zúgószél arca nem árult el semmiféle érzelmet, mégis mulatságos volt kissé, amint magas termetét kétrét görnyesztve nekikészülődött, hogy letelepedjék a látszólag törékeny ülőalkalmatosságra. Ám miután leült, és kényelmesen hátradőlt, arcán hitetlenkedő mosoly árnya suhant át.

— Köszönöm, hogy megvártátok, míg én helyet foglalok — szólalt meg Aranyhold sietve, hogy leplezze a többiek tétovaságát. — Üljetek hát le ti is!

— Jól vagyok én így is — szólalt meg katonásan Caramon, mellén karba fonva a kezét. — Én nem rád vártam, csak éppen nincs kedvem ilyen rozoga székre leülni... — Sturm könyökével élesen a harcos bordái közé döfött.

— Bájos hölgyem... — hajolt meg Sturm és lovagi méltósággal ő is letelepedett.

— Nos, ha ő megteheti, akkor én is — morogta Caramon, akinek elhatározásában az is közrejátszott, hogy megjelentek a kentaurok az étkekkel. Segített leülni fivérének, majd óvatosan maga is helyet foglalt, gondosan ellenőrizve, hogy a szék elbírja-e tekintélyes súlyát.

A földre terített abrosz négy sarkánál egy-egy kentaur helyezkedett el. Fölemelték a térítőt asztalmagasságig, majd elengedték. A hatalmas terítő lebegve ott maradt, finoman hímzett felszíne olyan szilárd és kemény volt, akár egy fogadóbeli asztallap.

— Milyen nagyszerű! Hát ezt meg hogy csinálják? — rikkantgatta boldogan Tasslehoff. — Semmi sincs alatta! — mondta csillogó szemmel. A kentaurok harsány kacajra fakadtak, sőt még az Erdőmester is elmosolyodott. A következő pillanatban a kentaurok finoman faragott, fényesre csiszolt fatálakat helyeztek a térítőre. Mindegyik vendég kapott egy-egy, szarvasagancsból készült kést és villát. Forró sült hússzeletek ínycsiklandozó, enyhén füstös illata töltötte meg a levegőt. A sejtelmes lámpafényben ropogós cipók és nagy fatálakra halmozott gyümölcsök körvonalai rajzolódtak ki.

Caramon, aki végre biztonságban érezte magát székében, összedörgölte a kezét, szélesen elvigyorodott és fölmarkolta a villáját. — Óóóhhh! — sóhajtott föl elismerően, mialatt az egyik kentaur elébe helyezett egy jókora adag szarvassültet. Caramon beledöfte a villáját, és mély elragadtatással szippantott bele a fölcsapó pára és kicsorduló lé illatába. Ekkor észrevette, hogy mindenki őt bámulja. Kezében megállt a villa és körülpillantott.