Az őszi alkony sárkányai

Az élő-holtak szeme túlvilági fénnyel izzott feléjük, amint ellépdeltek előttük és behatoltak az erdőbe. A kísértetsereg sorai összezárultak mögöttük.

A társaság ekkor elkeseredett ütközet közepében találta magát. Acél csattogott, sebesültek üvöltöttek segítségért. A seregek összecsapásának lármája oly valóságos volt a sötétben, hogy Sturm önkéntelenül kardot rántott. A zaj szinte megsüketítette. Láthatatlan csapásokat hárított és viszonzott, amelyekről úgy vélte, őt vették célba. Kardjával elkeseredetten hasogatta a fekete levegőt és érezte, hogy elveszett, nincs többé menekvés számára. Mégis futásnak eredt és váratlanul kirontott az erdőből egy kopár, üres tisztásra. Raistlin állt előtte. Egyedül. A mágus szeme csukva volt. Halkan fölsóhajtott és lerogyott a földre. Sturm odaszökkent hozzá. Ebben a pillanatban Caramon is megjelent és kis híján fellökte a lovagot, hogy lehajolva karjába emelje álélt fivérét. Egymás után a többiek is kifutottak a tisztásra, mintha űznék őket. Raistlin még most is különös, érthetetlen szavakat mormolt. A kísértetek teljesen eltűntek.

— Testvér! — zokogott Caramon szaggatottan.

A varázsló szemhéja megremegett és fölpattant. — Az ige... kimerítette az erőmet... — suttogta. — Pihennem kell!

— És meg is pihensz! — zengte egy hang. Egy eleven hang!

Tanis megkönnyebbülten fölsóhajtott, bár kezét nem vette le kardja markolatáról. A többiekkel együtt gyorsan Raistlin elé vetette magát, védelmezőn. Arcukat mind kifelé, a sötétségbe fordították. Ekkor váratlanul megjelent az égen az ezüsthold, mintha úgy varázsolták volna elő valami selyemkendő alól, majd megpillantották egy, a fák között álló férfialak fejét és vállát. Csupasz háta legalább olyan széles és erős volt, mint Caramoné. Nyakát hosszúra nőtt hajtincsek takarták. Ragyogó szeme hidegen villogott. A kis csoport tagjai valami zörejt hallottak a bozótból, majd feltűnt egy lándzsa hegye, egyenesen Tanis felé mutatott.

— Vesd félre gyönge fegyvered! — figyelmeztette az alak. — Körül vagy véve és nincs semmi esélyed.

— Csalás! — mordult föl Sturm, de alighogy megszólalt, nagy recsegés-ropogás támadt a bozótban. Még több férfi jelent meg. Teljesen körülfogták őket. Valamennyiük kezében csillogó hegyű lándzsa volt.

Az első férfi ekkor előrelépett. A társaság csak ámult-bámult. Kezük elernyedt, fegyvereiket elejtették. Az a férfi ugyanis egyáltalán nem férfi volt, hanem egy kentaur! Deréktől fölfelé ember, onnan lefelé ló. Kecses könnyedséggel poroszkált előre, mellkasán táncoltak erős izmai. Parancsoló intésére a többi kentaur is kilépett az ösvényre. Tanis hüvelyébe dugta kardját. Kova nagyot tüsszentett.

— Velünk kell jönnötök! — rendelkezett a kentaur.

— A testvérem beteg! — tiltakozott Caramon. — Nem mehet sehová.

— Tedd föl a hátamra! — mondta a kentaur hűvösen. — Különben amelyikőtök fáradt, üljön föl, úgy jöjjön velünk!

— És hová visztek? — kérdezte Tanis.

— Te nem vagy abban a helyzetben, hogy kérdezhess! — A kentaur ezzel előrenyúlt és lándzsájával megbökdöste Caramon hátát. — Messzire megyünk és gyorsan. Javaslom, ülj fel! Félned nem kell. — Mellső lábát előrenyújtva és kezével megérintve bozontos sörényét, meghajolt Aranyhold előtt. — Ez éjszakán nem ér bántódás.

— Fölülhetek rá, Tanis? Kérlek! — nyafogott Tasslehoff.

— Ne bízzatok bennük! — prüszkölt Kova.

— Én nem bízom bennük — mormolta Tanis —, de úgy látom, nemigen van sok választásunk... Raistlin nem tud járni. Gyerünk hát, Tass, menjünk mindnyájan!

Caramon gyanakodva méregette a kentaurokat, de aztán fölnyalábolta fivérét és föltette az egyik félig ember, félig állat hátára. Raistlin erőtlenül előrehanyatlott. — Mássz föl te is! — mondta a kentaur Caramonnak. — Én elbírom mindkettőtök súlyát. A fivéredet neked kell tartanod, mivel, mint említem, ma éjjel gyorsan megyünk.

A zavarában elvörösödött nagydarab harcos fölkecmergett a kentaur széles hátára. Hosszú lába majdnem a földet söpörte. Átkarolta Raistlint, amint a kentaur vágtatva útnak eredt. Tasslehoff izgalmában vihogva pattant föl az egyik kentaurra, és ugyanazzal a lendülettel lepottyant a sárba a másik oldalon. Sturm sóhajtva hajolt le a surranó után, hogy föltegye a kentaur hátára, majd mielőtt tiltakozhatott volna, Kovát is mögé zuttyantotta. Kova mondani akart valamit, de csak tüsszögésre futotta tőle, amint a kentaur megindult. Tanis az első kentaur hátán lovagolt, aki a többiek vezetőjének látszott.

— Hová visztek bennünket? — kérdezte Tanis ismét.

— Az Erdőmesterhez! — válaszolta a kentaur.

— Az Erdőmesterhez? — ismételte meg Tanis. — Ki az? Valami hozzátok hasonló?

— Ő az erdők ura — válaszolta a kentaur, és ügetve megindult az ösvényen.

Tanis újabb kérdésre nyitotta a száját, de nagyot zöttyent, amint a hátasa vágtába csapott és csaknem elharapta a nyelvét. Visszahuppanva a kentaur hátára, úgy érezte, hogy a növekvő gyorsaságtól lassan hátracsúszik, ezért átkarolta a kentaur széles felsőtestét.