Az őszi alkony sárkányai

— És még sokkal különösebb lesz! — jegyezte meg Raistlin vészjóslóan.

A társaság lassan közeledett az Ájtatos Csúcs felé. Már az útról megpillantották, amint az erdő fölé emelkedik. A kettéhasadt sziklaorom olyan volt, mint két, imához összetett kéz... innen is a neve. Az eső elállt. Az erdőben halotti csönd honolt. Már-már azt gondolták, hogy az erdei állatok és madarak teljesen eltűntek a föld színéről, s csupán e baljós, üres csönd maradt utánuk. Mindannyian szorongtak... talán csak egyedül Tasslehoff nem... Gyakran pillantgattak a hátuk mögé és minden árnyékra fegyvert rántottak.

Sturm ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a sereghajtó, de egyre jobban lemaradozott, minthogy feje egyre elviselhetetlenebbül fájt. Szédült és kábultnak érezte magát. Csakhamar teljesen elfeledte, hogy hol van és mit csinál, csak annyit tudott, hogy tovább kell mennie, egyik lábát a másik elé rakva, úgy haladva előre, akár Tass valamelyik automata bábja.

Hogy is hangzott Tass története? Sturm a fájdalom ködén keresztül megpróbált visszaemlékezni rá. Ezek az automata bábok egy varázslót szolgáltak, aki egy démont parancsolt elő, hogy az elvigye valahová a surranót. Értelmetlenség volt az egész, mint a surranok történeteinek legtöbbike. Sturm egyik lábát gondosan a másik elé helyezte. Szamárság! Mint a vénember meséi... azé a vénemberé ott, a fogadóban. Történetek a fehér szarvasbikáról, meg az ősi istenekről... Paladinről. Huma legendái. Sturm lüktető halántékára szorította a tenyerét, mintha így egyben tartaná széthasadni akaró fejét. Huma...

Gyerekkorában Sturm falta Huma történeteit. Anyja, egy solamniai lovag lánya, aki egy másik lovaghoz ment feleségül... nem is tudott más meséket. Sturm gondolatai most anyjához szálltak, a fájdalom fölidézte benne a gyengéd ujjak érintését, amikor beteg volt vagy fájt valamije. Sturm apja, a feleségével együtt száműzetésbe küldte a fiát, egyetlen örökösét is, aki célpontja lehetett azoknak, akik Solamnia valamennyi lovagjától egyszer s mindenkorra meg akarták szabadítani Krynnt. Sturm és anyja Vigaszban talált menedéket. Sturm könnyen barátkozott, különösen egy Caramon nevű legénykével kötött igaz barátságot, akivel egyformán érdeklődtek mindenféle hadi dolgok iránt. De Sturm gőgös anyja lenézte az egyszerű embereket, így azután, amikor a láz eluralkodott rajta és haldoklott, csak ifjú fia volt mellette, senki más. A fiút az apjához küldte vissza, ha egyáltalán élt még ez az atya, amiben Sturm joggal kételkedett.

Anyja halála után az ifjú afféle végvári vitéz lett Tanis és Kova keze alatt, akik éppúgy fogadták fiukká Sturmot, ahogy nem hivatalosan Caramont és Raistlint.

Tasslehoff, a vándorló kedvű surranó is csatlakozott hozzájuk, és egy-egy alkalommal az ikrek vad és gyönyörű nővére, Kitiara is, akik hű társként kísérték végig Kovát abanasiniai vándorútjain, amelyeket neves fémkovácsként járt végig.

Öt esztendővel ezelőtt, a barátok mégis úgy döntöttek, hogy elválnak egymástól, és földerítik a vidék fölött eluralkodó gonosz erők természetét. Fogadalmat tettek, hogy legközelebb az “Otthon” fogadóban jönnek össze ismét.

Sturm északnak indult, Solamnia felé, azzal az elhatározással, hogy felkutatja apját és jogos örökségét. De nem talált semmit, sőt a saját életét is alig menthette meg apja kardjával és páncéljával egyetemben. A szülőföldjére tett út szívszaggató élmény volt számára. Sturm tisztában volt vele, hogy a lovagok kegyvesztettek lettek, de mégis megdöbbentette a fölismerés, hogy milyen keserű gyűlölet támadt velük szemben. Huma, a Fényhozó, Solamnia lovagja sok évvel ezelőtt parancsolta vissza a sötétséget, még az Álmok Korában, és ekkor kezdődött el a Hatalom Kora. Ezután jött az Összeomlás, amikor az istenek elfordultak teremtményeiktől... legalábbis a néphit szerint. A nép ekkor a lovagokhoz fordult segítségért, ahogyan azelőtt Humához fohászkodtak. De Huma már régen halott volt. A lovagok tehetetlenül nézték, amint a borzalom lezúdul az égből és pusztító csapást mér Krynnre. A nép a lovagoknak könyörgött segítségért, de azok nem tettek semmit, és ezt az emberek sohasem bocsátották meg nekik. Családja romba döntött kastélya előtt állva, Sturm megfogadta, hogy visszaszerzi Solamnia lovagjainak becsületét... még akkor is, ha életét kell áldoznia érte.

De hát hogyan teljesíthetné fogadalmát néhány csuhás leverésével, töprengett keserűen, a szeme előtt táncoló ösvényre meredve. Megbotlott, de azonnal visszanyerte egyensúlyát. Huma még sárkányokkal is megvívott. Ide azokkal a sárkányokkal! — álmodozott Sturm. Fölnézett és ekkor a lombok aranyszínű örvénnyé változtak előtte. Úgy érezte, hogy elveszíti eszméletét. Pislogott egyet, mire ismét mindent élesen látott.