Az őszi alkony sárkányai

Tanis követte a döbbent Kova tekintetét és ő is megdermedt a borzalomtól. Nem emberi test volt az! Hátából bőrszerű szárnyak álltak ki. Testét hüllőpikkelyek borították, nagy kezén és lábán karmok éktelenkedtek, de két lábon járt, akár az emberek. A teremtmény rafinált páncélt viselt, amelytől nyugodtan használhatta a szárnyait. Leginkább azonban a lény képe rázta meg... egyetlen, általa valaha látott teremtmény arcához sem hasonlított... sem Krynn földjén, sem lidérces álmaiban. Alapvetően emberi arc lett volna az, amelyet valami rosszindulatú erő hüllőpofává változtatott.

— Minden istenek szerelmére — lihegte Raistlin Tanis mellé húzódva —, mi ez?

Mielőtt válaszolhatott volna, a szeme sarkából kékes villanást észlelt, és meghallotta Aranyhold hívó kiáltást. Egy pillanatra, amikor benézett a kocsi belsejébe, Aranyholdnak az villant az agyába, vajon milyen szörnyű betegségtől nőhetnek pikkelyek egy ember bőrén. Előrelépett, hogy a szánalomra méltó barátot megérintse a pálcával, de abban a pillanatban a teremtmény karmos mancsával felé kapott, hogy megragadja a botot. Aranyhold hátraugrott, de a lény nagyon gyors volt, és a mancs rákulcsolódott a pálcára. Vakító kék fény villant. A teremtmény fölüvöltött fájdalmában, hanyatt esett, és nyüszítve rázta meg elszenesedett mancsát. Zúgószél kirántott karddal vetette magát a Főnök Lánya elé.

De a lány csak annyit látott, hogy kedvese kardot markoló keze erőtlenül lehanyatlik. A férfi hátratántorodott és kísérletet sem tett a védekezésre. A durva, bepólyált kezek ekkor Aranyholdat ragadták meg hátulról. Szájára is egy borzalmas, karmos mancs tapadt. Szabadulásáért küzdve egy pillanatra fölvillant előtte Zúgószél alakja, aki rémülettől tágra nyílt szemmel bámult a kordéban lévő valamire. Arca halálsápadt lett, légzése szapora és szaggatott... olyan volt, mint aki rémálmából ébred és rádöbben, hogy valóság az, amit lát.

Aranyhold, aki egy harcos faj bátor gyermeke volt, hátrarúgott fogva tartója felé, annak térdét célozva meg. Ügyes rúgása váratlanul érte ellenfelét, és sikerült eltörnie annak térdkalácsát. Abban a pillanatban, ahogy a csuhás szorítása enyhült, Aranyhold megpördült és felé sújtott a bottal. Csodálkozva látta, hogy az alak a földre rogy, látszólag olyan hatalmas csapástól lesújtva, amit még Caramon is megirigyelhetne. Döbbenten nézett a pálcájára, amely most ragyogó, kék fényben izzott. De nem volt idő az álmélkodásra, újabb lények sereglették körül. Széles ívben körbelendítette az izzó pálcát, sakkban tartva vele támadóit. De meddig?

— Zúgószél!

Aranyhold kiáltása fölrázta a síkföldit. Barátja megfordult és észrevette, amint kedvese az erdő felé hátrál, a csuhás papokat botjával tartva távol magától. Zúgószél az egyik alakot hátulról megragadta és nagy erővel a földhöz vágta. Egy másik azonnal előtte termett, egy harmadik Aranyhold felé ugrott.

Ismét fölcsapott a vakító, kék fény.

Tanis kiáltása előtt egy pillanattal Sturm rádöbbent, hogy a papok csapdát állítottak nekik, és kirántotta kardját. Az öreg, fából ácsolt kordé résén át ugyanis megpillantotta, amint egy karmos mancs a kristálypálca után kap. Odaugrott, hogy hátulról fedezze Zúgószélt, ám az teljesen megdermedt a kocsiban látott lény láttán. Sturm csak annyit vett észre, hogy Zúgószél tehetetlenül hátrál, mialatt a teremtmény épen maradt kezébe harci baltát ragad és a barbárra vetette magát. Zúgószél egyetlen mozdulattal sem védekezett. Csak bámult maga elé, fegyverét tehetetlenül lógatva.

Sturm belevágta a kardját a teremtmény hátába. Az felüvöltött és megfordult, hogy ellentámadásba lendüljön, s kirántotta a fegyvert a lovag kezéből. Haldokló dühében nyáladzva és hörögve átnyalábolta a megrökönyödött lovagot és magával rántotta a sárba. Sturm tisztában volt vele, hogy a rárontó valami haldoklik, igyekezett hát leküzdeni a nyálkás test érintésétől rátörő iszonyatot és undort. Az üvöltés egyszerre elhallgatott és érezte, hogy a lény teste hirtelen megmerevedik. Gyorsan áthengerítette hát és megragadta kardját, hogy kihúzza a hátából. A fegyver meg sem moccant! Hihetetlenül bámult rá, aztán minden erejével nekiveselkedett, még csizmás lábát is nekifeszítette a tetemnek. A fegyver szilárdan állt a helyén. Dühében puszta ököllel esett neki, majd rémült iszonyattal tántorodott vissza: az a valami kővé változott.

— Caramon! — bömbölte Sturm, látván, hogy egy másik furcsa szerzetes harci bárdot forgatva ront felé. Sturm félrehajolt, éles fájdalmat érzett, és hirtelen elsötétült előtte minden, amint a vér elöntötte a szemét. Vakon támolygott, aztán egy hatalmas súly a földre terítette.