Az őszi alkony sárkányai

— Elfogadom — válaszolta Aranyhold szomorúan —, legalábbis egy darabig.

— Akkor jó — mondta Tanis. — Tass, te ismered az utat Vigasz völgyén át. Te leszel a mi kísérőnk. És ne feledd, hogy nem kirándulni megyünk!

— Igen, Tanis — vágta rá a surranó engedelmesen. Összeszedte számtalan bugyrát és körbeaggatta a derekán meg a vállán. Aranyhold előtt elhaladtában villámgyorsan térdet hajtott és megérintette a lány kezét. Egy pillanat múlva kint volt a barlangból.

— Már megint esni fog — morgott Kova az alacsonyan szálló felhőket nézve. — Ott kellett volna maradnom Vigaszban.

— Dörmögve továbbsietett, s közben megigazgatta hátán harci szekercéjét. Tanis Aranyholdra és Zúgószélre várva elmosolyodott és megcsóválta a fejét. Legalább van valami, ami sohasem változik meg. Például a törpék.

Zúgószél átvette Aranyholdtól a csomagjaikat és a vállára vetette őket. — Megvizsgáltam, hogy a csónak biztonságosan és jól el van-e rejtve — mondta Tanisnak. Reggelre ismét felöltötte közömbös álarcát. — Ha esetleg még szükségünk lenne rá.

— Jó ötlet — mondta Tanis. — Köszönet...

— Menjetek ti előre — javasolta Zúgószél —, én kicsit lemaradok és eltüntetem a nyomokat.

Tanis már nyitotta a száját hogy köszönetet mondjon a síkföldieknek, de Zúgószél máris hátat fordított neki és hozzálátott vállalt feladata elvégzéséhez. Az ösvényen fölfelé kapaszkodva a félelf némán csóválta a fejé. Háta mögött hallotta, amint Aranyhold hosszan, lágyan beszél a saját nyelvükön. Zúgószél válasza egyetlen, kurta szó volt. Tanis még hallotta a lány sóhajtását, azután mindent elnyelt a letördelt gallyak surrogása, amelyekkel Zúgószél a nyomaikat tüntette el.

7 A kristálypálca története. Különös papok. Baljós előérzetek

Vigasz völgyének sűrű erdeje maga volt a vibráló, zöld élet. A selyemfák dús lombkoronája alatt bogáncskóró és rekettye nőtt. A földön összevissza tekeregtek a veszedelmes fojtóliánok, amelyekkel igen óvatosan kellett bánni, különben rátekeredtek a gyanútlan elhaladó bokájára és fogva tartották mindaddig, amíg egy arra vetődő ragadozó föl nem falta, így jutottak e liánok a létük fenntartásához legfontosabb dologhoz... a vérhez!

Több mint egy óráig tartott, mire nagykeservesen keresztülvágták magukat a Menedékbe vezető úthoz. Ruhájukat szétszaggatták, testüket felsértették az ágak, mindnyájan holtfáradtak voltak, így azután, amikor megpillantották a hosszú, friss kocsinyomokkal teli földutat, amely Menedékbe vagy azon is túl vitte az utasokat, fölöttébb jó érzés töltötte el őket. Amíg ki nem értek az útra és meg nem pihentek egy kicsit, föl sem tűnt nekik, hogy nem hallatszik semmi hang. A környék teljesen elcsitult, mintha minden teremtménye lélegzetvisszafojtva várna valamire. Most viszont, hogy már elérték az utat, egyiküknek sem volt kedve kilépni a bozót árnyas védelméből.

— Gondoljátok, hogy biztonságos? — kérdezte Caramon, kilesve a bokrokon.

— Biztonságos vagy sem, ez az az út, amelyen végig kell mennünk — csattant föl Tanis —, hacsak nem tudtok repülni, vagy nem akartok visszamenni az erdőbe! Egy teljes óránkba került pár száz lépésnyi út megtétele. Ilyen sebességgel talán csak a jövő héten jutnánk el a keresztútig.

A nagydarab harcos elvörösödött, méregbe gurult: — Nem úgy értettem, hogy...

— Ne haragudj! — sóhajtott fel Tanis, és ő is kikémlelt az útra. A hatalmas selyemfák sötét folyosót alkottak a szürke fényben. — Nekem sem tetszik egy csöppet sem jobban, mint neked.

— Szétváljunk vagy maradjunk együtt? — szakította félbe Sturm hideg tárgyilagossággal a szerinte hiábavaló szócséplést.

— Együtt maradunk — vágta rá Tanis, majd egy pillanatnyi gondolkodás után hozzátette: — Valakinek azért körül kellene szimatolnia...

— Majd én, Tanis! — ajánlkozott Tass, a félelf könyökénél bukkanva elő a bozótból. — Egy magányosan kóborló surranó senkiben sem ébreszthet gyanút.

Tanis elvigyorodott. Tassnak igaza van... rá ugyan senki sem gyanakodna. A surranókat mindig hajtja a vándorlási vágy, Krynn összes vidékét bejárják, kalandokat keresve. De Tassnak megvolt az a javíthatatlan hibája, hogy hajlamos volt elfeledkezni a küldetéséről, és messzire elkóborolt, ha valami érdekesebb dolog vonta magára a figyelmét.

— Jól van hát — egyezett bele végül Tanis —, de ne feledd, Tasslehoff Fúróláb: mindig tartsd nyitva a szemed és helyén legyen az eszed! Semmi elcsatangolás az útról, s ami a legfontosabb — nézett rá szigorúan —, tartsd távol a mancsodat mások holmijától!

— Hacsak nem pékek azok — tette hozzá Caramon.

Tass fölvihogott, keresztülcsörtetett a bozóton, és nekivágott az útnak. Abroncsbotja lyukakat vájt a sárban, bugyrai föl-le himbálóztak léptei ritmusára. Hallották vékony hangját, amint rázendít egy surranó vándordalra: