Az őszi alkony sárkányai

— Vedd fel a köpenyemet! — mondta neki Zúgószél saját nyelvükön és már mozdult is, hogy lekanyarítsa válláról medvebőr bundáját.

— Nem! — rázta meg fejét a lány. — Te még nemrég lázas voltál, én pedig sohasem betegszem meg, jól tudod. De — nézett föl rá mosolyogva — átölelhetsz, kedves harcosom. Testünk melege majd mindkettőnket fölhevít.

— Ez uralkodói parancs, Főnök Lánya? — suttogta oda Zúgószél kötekedve, s közelebb vonta Aranyholdat magához.

— Igen! — felelte a lány a férfi izmos testéhez dőlve, elégedett sóhajtással. Föltekintett a csillagos égre és ekkor hirtelen megdermedt. Rémülten kapkodta a levegőt.

— Mi történt? — kérdezte Zúgószél és követte a lány tekintetét.

A csónak többi utasa... bár nem értették a szóváltást... meghallották Aranyhold sóhajtását és látták, amint szemét az éjszakai égboltra mereszti.

Caramon megbökdöste a fivérét: — Mi lehet az, Raistlin? Én nem látok semmit.

A mágus fölült, hátratolta kámzsáját és felköhögött. A roham elmúltával tekintetével ő is végigpásztázta az égboltot. Egyszer csak megmerevedett és szeme tágra nyílt. Vékony, csontos kezével kinyúlt és megragadta Tanis karját. Erősen markolta meg, mivel a félelf megpróbálta kezét kihúzni a varázsló csontvázszorításából. — Tanis... — lihegte Raistlin elakadó lélegzettel: — A csillagképek...!

— Micsoda? — kiáltott föl Tanis, megrettenve a mágus fémesen arányló bőrétől és különös szemének lázas villogásától — Mi van a csillagképekkel?

— Eltűntek! — krákogta Raistlin és görcsösen köhögni kezdett. Caramon átnyalábolta őt, szorosan magához ölelte, mintha a nagydarab férfi fivérének törékeny testét próbálná egyben tartani. A mágus jobban lett és száját megtörülte a keze fejével. Tanis meglátta, hogy ujjain vér sötétlik. Raistlin mélyet lélegzett, majd megszólalt:

— A Sötétség Királynője és a Bátor Harcos nevű csillagkép. Mind a kettő eltűnt. A királynő leszállt Krynnre, Tanis, a harcos meg utána, hogy megküzdjön vele. Az aggasztó hírek, amelyeket hallottunk, mind igazak! Háború, halál, pusztítás... — hangja újabb köhögési rohamba fulladt.

Caramon átölelte. — Ugyan, Raistlin! — próbálta csitítani. — Ne ess annyira kétségbe! Hiszen csak egy maréknyi csillag az!

— Csak egy maréknyi csillag — ismételte Tanis tompán. Sturm újra nekifeszült az evezőnek és sebesen elhúzott a túlsó part felé.

6 Éjszaka a barlangban. Viszálykodás. Tanis határoz

Hűvös szél kerekedett a tó fölött. Észak felől viharfelhők borították el az eget, eltakarva a lehullott csillagok helyén tátongó fekete lyukakat. A társaság meghúzódott a csónak aljában, ruháját mindenki szorosabbra vonta, amint megeredt az eső. Caramon segített Sturmnak az evezésben. A termetes harcos megpróbált szóba elegyedni a lovaggal, de az nem figyelt oda rá. Szomorú csöndbe burkolózva evezett, csak néha-néha morgott valamit az orra alatt solamniai nyelven.

— Sturm! Arra... a nagy sziklák között, balra! — kiáltotta Tanis előremutatva.

A lovag és Caramon keményen húzott. Az esőtől alig láthatták a jelzősziklákat és egy pillanatra úgy tűnt, hogy mindjárt eltévednek a sötétben. Egyszer csak közvetlen előttük tornyosultak már a szirtek. Sturm és Caramon odairányította a csónakot. Tanis átszökkent a peremén és kihúzta őket a partra. Fölülről záporozott rájuk az eső. A társaság tagjai ázva-fázva kecmeregtek elő a csónakból. A törpét úgy kellett kivonszolniuk, aki olyan dermedt volt a rémülettől, mint egy halott goblin. Zúgószél és Caramon elrejtette a csónakot a sűrű bozótban. Tanis egy sziklás ösvényen vezette fölfelé a többieket a szirt oldalában lévő szűk nyílás felé.

Aranyhold kétkedőn vizsgálta a nyílást, amely nem látszott nagyobbnak egy sziklarepedésnél. A mögötte lévő barlang azonban elég tágasnak bizonyult ahhoz, hogy valamennyien kényelmesen megpihenjenek benne.

— Kedves lakás — pillantott körül Tasslehoff. — De a bútorzata nem valami fényűző.

Tanis rámosolygott a surranóra. — Ma éjszakára azért megteszi. Nem hiszem, hogy akárcsak a törpénk panaszkodna rá. Ha mégis, akkor kiküldjük, hogy aludjon a csónakban.

Tass széles vigyorral nyugtázta a félelf megjegyzését. Boldog volt, hogy öreg barátja ismét itt van vele, bár az szokatlanul komornak és határozatlannak látszott. Már nem volt az a kemény kezű vezető, akit a régi szép napokból ismert. Mégis, most, hogy ismét útra keltek, a hajdani csillogás ismét ott ragyogott a szemében. Kibújt a csigaházából és kezébe vette a dolgok irányítását, Visszazökkent megszokott szerepébe. Szüksége volt erre a kalandra, hogy elterelje figyelmét egyéb gondjairól... bármilyen természetűek legyenek is azok. A surranó, aki sohasem lett volna képes felfogni Tanis belső vívódásainak mélységét, maga is szívből örült a várható kalandoknak.