Az őszi alkony sárkányai

Caramon vonakodva előrenyújtotta reszkető kezét. Karja megvonaglott, amint ujjai egyre közelebb értek a tárgyhoz. Szemét behunyta, fogait a várható fájdalomtól összecsikordította, de végül is hozzáért a bothoz. Nem történt semmi.

Caramon tágra meredt szemmel rácsodálkozott. Megmarkolta a pálcát, és hatalmas mancsába szorítva fölemelte, majd elvigyorodott.

— Na, látjátok! — Raistlin hanyag mozdulattal intett, akár valami bűvész, aki éppen egy trükköt mutat be közönségének. — A pálcát csak azok érinthetik meg — mondta maró gúnnyal —, akik telve vannak jósággal és tiszta a szívük. Ez valóban egy szent gyógyító pálca, amelyet valamelyik isten áldhatott meg. Nem varázsbot. Sohasem hallottam olyan varázseszközökről, amelyeknek gyógyító erejük lett volna.

— Pszt! — figyelmeztette a többieket ekkor Tasslehoff, aki Caramon helyét foglalta el az ablaknál. — A teokrata gárdistái... — suttogta csöndesen.

Mindenki elhallgatott. Most már tisztán hallhatták, amint a goblinok léptei végigdobognak a selyemfákat összekötő függőhidakon.

— Házról házra folytatják a kutatást — suttogta Tanis hitetlenkedve, miközben hallotta a szomszéd ház ajtaján dübörgő ökölcsapásokat.

— A fürkészek kérnek bebocsáttatást — reccsent egy hang. Egy pillanatra csönd lett, majd ugyanaz a hang folytatta: — Nincs itthon senki. Betörjük az ajtót?

— Nem köll! — válaszolt egy másik. — Jobb lesz, ha csak jelentjük a teokratának. Hadd törjön be ő. Persze, ha nem lenne bezárva, az más... akkor bemehetnénk.

Tanis gyorsan a szemben lévő ajtóra pillantott. Érezte, amint tarkóján égnek mered a szőr. Megesküdött volna rá, hogy becsukták, sőt el is reteszelték a bejáratot... most pedig résnyire nyitva állt.

— Az ajtó — sziszegte. — Caramon.

De a harcos máris az ajtó előtt állt, hátát a falnak vetve, hatalmas karján csak úgy dagadoztak az izmok. A közelgő lábdobogás megtorpant odakint. — A fürkészek nevében kinyitni! — A goblinok dörömbölni kezdtek a deszkákon, azután meglepetten abbahagyták, amikor az ajtó váratlanul kitárult előttük.

-Ez a ház üres — mondta egyikük. — Gyerünk tovább!

— Semmi képzelőerőd sincs, Morcos — korholta a másik. — Itt a pompás alkalom, hogy fölmarkoljunk néhány ezüstöt. Az ajtónyílásban fölbukkant egy goblin fej. Szeme Raistlin alakjába ütközött, aki nyugodtan ült vele szemben, vállán varázspálcájával. A goblin riadtan felhördült, aztán elröhögte magát.

— Hohó! Idesüss, mit találtunk! Egy pálcát! — A goblin tekintete fölcsillant. Elindult Raistlin felé, a társa szorosan a nyomában. — Ide azzal a bottal!

— Hát persze — suttogta a mágus. Előrenyújtotta varázspálcáját. — Shirak! — mondta. A kristálygömb kifényesedett. A goblinok fölvisítottak és behunyták a szemüket, s közben kardjuk markolata felé kapkodtak. Ebben a pillanatban Caramon előugrott az ajtó mögül, megragadta a goblinok nyakát és rémítő erővel ütötte össze a fejüket. A goblinok bűzös batyuként roskadtak a padlóra.

— Végük? — kérdezte Tanis, mialatt Caramon fölébük hajolva vizsgálta őket Raistlin pálcájának fényében.

— Attól tartok, igen — sóhajtotta a nagydarab harcos. — Túlságosan erősen koccintottam össze őket.

— No, már csak ez hiányzott — dünnyögte Tanis gyászosan. — Megöltük a teokrata még két gárdistáját. Mindjárt fegyverbe parancsolja az egész várost. Most már semmiképp sem lapulhatunk itt napokig... tovább kell mennünk. És ti ketten — fordult a barbárokhoz —, jobban tennétek, ha velünk tartanátok.

— Már ha egyszer elindulunk — dörmögte Kova ingerülten.

— Különben hová tartottatok? — kérdezte Tanis Zúgószéltől.

— Menedék városába — válaszolta a barbár kelletlenül.

— Ott akadnak bölcs emberek — tette hozzá Aranyhold. — Azt reméltük, adhatnak némi felvilágosítást erről a pálcáról. Tudod, a dal, amelyet énekeltem... igaz volt: ez a bot megmentette az életünket...

— Ezt majd később elmeséled — vágott közbe Tanis. — Ha ezek az őrök nem jelentkeznek hamarosan, Vigasz minden goblinja a fákon nyüzsög majd. Raistlin, oltsd el azt a fényt!

A mágus újabb szót mormolt: Dumak! — a kristálygömb fölvillant, majd a fény kihunyt.

— És mit csinálunk a holttestekkel? — kérdezte Caramon, csizmája orrával megpiszkálva az egyik goblin tetemét. — És mi lesz Tikával? Nem kerülhet ő is bajba?

— Hagyd azokat a tetemeket! — Tanis agya villámgyorsan működött. — Hasítsd szét az ajtót! Sturm, boríts föl néhány bútort! Azt a látszatot keltjük, mintha betörtünk volna ide és harcba bocsátkoztunk volna a fickókkal. Akkor Tika nem kerülhet szorult helyzetbe. Okos lány ő... majd kivágja magát.

— Élelemre is szükségünk lesz — jelentette ki Tasslehoff. Kiszaladt a konyhába, hogy kenyérdarabokat és mindenféle, ehetőnek látszó dolgot tömködjön a zsákjaiba. Kovának is odalökött egy teli borostömlőt. Sturm közben a székeket borogatta fel, Caramon úgy rendezte el a tetemeket, mintha súlyos küzdelemben estek volna el. A síkföldiek a kihunyó tűz előtt álldogáltak, és tanácstalanul néztek Tanis felé.

— Nos, akkor? — szólalt meg Sturm. — Most mi legyen? Merre induljunk?