Az őszi alkony sárkányai

Ekkor alacsony, tompán bömbölő hang hallatszott, akár az óceán moraja. Abban a pillanatban elnémult mindenki. Csöndben próbálták megfejteni, vajon mi okozhatja ezt a zajt? Hederick ingerülten körülpillantott és ekkor észrevette, hogy már senki sem figyel rá. A bömbölés egyre erősebben, mind közelebbről hallatszott. Egyszer csak az egész fogadót valami sűrű, áthatolhatatlan sötétség lepte be. Néhányan fölsikoltottak, de legtöbben az ablakokhoz rohantak és megpróbáltak kikukucskálni a színes lapok közé ékelt néhány kis üvegtáblácskán.

— Gyerünk le és nézzünk utána, mi történik ott — javasolta valaki.

— Olyan átkozott sötét van, hogy még a csillagokat sem látom — mondta valaki más.

S ekkor egyszerre fölszállt a homály.

Lángok lövelltek a magasba a fogadó előtt, és olyan hőhullám csapta meg az épületet, hogy az ablakok beleremegtek, üvegtábláik megcsörrentek. A hatalmas selyemfa, amely eddig egyetlen krynni vihartól még csak meg sem rezdült, most recsegve megingott a félelmes lökéstől. A fogadó megbillent, az asztalok egymáshoz ütődtek, a padok végigszánkáztak a padlón és a szemközti falhoz csapódtak. Hederick is egyensúlyát vesztve huppant le a székéről. A tűzhelyből kiömlött az izzó parázs, a mennyezetről leesett olajlámpák és az asztalokon fölborult gyertyák apró tüzeket gyújtottak.

Magas hangú rikoltás nyomott el minden zajt és zsivajgást... valami élő teremtmény gyűlölettel és kegyetlenséggel teli üvöltése. A bömbölő hang végigzengett a fogadó fölött, heves szél kerekedett, és fölszállt a sötétség, amint délen a magasba csapott egy szörnyű lángfal.

Tika kezéből kiejtette a söröskancsókkal megrakott tálcát és ijedtében a pultba kapaszkodott. Az emberek rémülten üvöltöztek körülötte — ki fájdalmában, ki rémületében.

Vigasz valóban lángokban állt.

Ijesztő, narancssárga fény töltötte be az ivót, ahová fekete füstgomolyagok zúdultak be a törött ablakon át. Tika orrát marta az égő fa füstje, s ami még sokkal borzalmasabb, az égő hús bűze. A lány fuldokolva fölnézett a mennyezetre és látta, amint apró lángnyelvek nyaldossák a támaszául szolgáló vastag selyemfaágakat. A pattogva égő bútorkence sistergése elkeveredett a sebesültek jajveszékelésével.

— Oltsátok el azokat a tüzeket — bömbölte vadul Otik.

— Jaaj, a konyha — sikoltotta a szakácsnő, amint égő ruhában rohant ki a lengőajtón, a mögötte nyomuló lángfal elől. Tika fölkapott a bárpultról egy kancsó sört, a szakácsnő ruhájára löttyintette és nyugtatgatta őt, míg rendbe szedi magát. Rhea hisztérikus zokogással rogyott le egy székre.

— Gyerünk kifelé! Az egész ház mindjárt lángba borul — ordította valaki.

Hederick, a sebesülteket félretaszigálva útjából, az elsők között ért az ajtóhoz. Kirontott a fogadó tornácára, ott megtorpant és a korlátba kapaszkodott. Észak felé tekintve meglátta az égő erdőket, és a lángok kísérteties fényében a százával masírozó teremtményeket, amelyek bőrszerű szárnyán meg-megvillant az iszonyú tűz fénye. Sárkányfattyú gyalogos csapatok. Iszonyodva nézte, amint első soraik elárasztják Vigasz városát és tudta, hogy még ezrek és ezrek következnek utánuk. Fejük fölött pedig ott repültek a gyermekmesék rémalakjai.

A sárkányok!

Öt vörös sárkány körözött a lángok emésztette város fölött. Egymás után csaptak le, hogy tüzes leheletükkel felgyújtsák a kis város még ép részeit és pokoli sötétséggel borítsanak el mindent. A küzdelem teljesen lehetetlen volt ellenük... a harcosok nem tudtak célozni nyilaikkal, lesújtani kardjukkal.

Az éjszaka hátralevő része rémálom volt Tika számára. Egyre csak azt hajtogatta magában, hogy menekülnie kell az égő fogadóból, de hát ez volt az otthona, itt érezte magát biztonságban, szóval mégis maradt, bár a lángoló konyhából áradó hőség már fájdalmasan égette a tüdejét. Amikor a tűz elérte az ivót, a konyha nagy reccsenéssel lezuhant a földre. Otik és a felszolgálólányok addig öntözték a sört szerteszét az ivóban, míg végre el nem oltották vele a lángokat.

Mihelyst kihunytak a tüzek, Tika a sebesülteket vette kezelésbe. Otik az egyik sarokban magába roskadva és remegve zokogott. Tika az egyik lányt odaküldte hozzá, míg maga a sérültek sebeit látta el. Hosszú órákig dolgozott lázasan, és semmi pénzért nem nézett volna ki az ablakon, így próbálta kirekeszteni tudatából a halál és a rombolás odakint fölcsattanó hangáit.

Egyszerre csak úgy érezte, hogy a sebesültek sohasem fogynak el, hogy sokkal többen hevernek a padlón, mint amennyien a támadás pillanatában a fogadóban tartózkodtak. Kábultan fölnézett és meglátta, hogy valóban odakintről tülekednek befelé az emberek. Asszonyok támogatták férjeiket, férfiak cipelték feleségüket, anyák hozták karjukban halott gyermekeiket.

— Mi történik odakint? — kérdezte a lány a nyílvessző által átütött karját szorongató, frissen érkezett fürkész gárdistától. De amögött is újabbak tolongtak. — Mi ez a szörnyűség? Miért özönlik mindenki ide?

A katona fájdalomtól eltompult tekintettet nézett rá. — Ez az egyetlen épület — mind az összes többi ég... mind!