Az őszi alkony sárkányai

A lovag elkapta a gyanútlan surranó grabancát és fölcipelte a lépcsőn. Tanis nyögve hátradőlt. Hideg verejték öntötte el egész testét és minden lélegzetvételnél pokoli kínokat élt át. Váratlanul a Holtak Termének utolsó megmaradt padlódarabja is éles csattanással leszakadt. Mishakal temploma recsegett-ropogott. Tanis nagy nehezen talpra állt és egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Háta mögül a mélyből meghallotta a beözönlő víz mennydörgő robaját. Az Új tenger végső ostromra indult Xak Tsaroth ellen. A halott város most merül el sírjában. Tanis nehézkesen vánszorgott elő, a lépcsőfeljáró felől a fönti kör alakú csarnokba. A mászás rémálom, minden megtett lépés kész csoda volt számára. Áldott nyugalom uralkodott itt végre, csupán kimerült társainak lihegése törte meg a csendet. Tőle sem futotta már egyetlen lépésre sem.

De azért körülnézett, hogy meggyőződjön róla, mindenki rendben van-e. Sturm is ledobta a Korongokat tartalmazó csomagot és a falnak támaszkodott. Raistlin egy padon hevert csukott szemmel, szaporán, de erőtlenül szedte a levegőt. Caramon természetesen ott kuporgott mellette, sötét, elgyötört képpel. Tasslehoff az emelvény aljánál ücsörgött és kíváncsian pillogott fölfelé. Kova az ajtónak támaszkodott, és már morgásra sem futotta erejéből.

— Hol van Zúgószél? — kérdezte Tanis és látta, amint Caramon és Sturm összenéz, majd lehajtja a fejét. Erőlködve fölállt: a harag legyőzte fájdalmát. A lovag azonban elállta az útját.

— Ő maga döntött így, Tanis. így tenne a helyében népe is, meg én is. De a félelf félretolta a lovagot és megindult a szárnyas ajtó felé. Kova nem mozdult.

— Menj az utamból — kérte Tanis remegő hangon. Kova fölnézett rá: a gyász és a fájdalom egy teljes évszázad véste ráncai meglágyították elszánt arckifejezését. Tanis fölismerte szemében a mélységes bölcsességet, amely egykoron barátságának megalapozója volt.

— Ülj le, pajtás — morogta Kova megenyhülten, mintha ő maga is kapcsolatuk kezdetére gondolt volna éppen. — Ha azzal az elf fejeddel nem is értheted, most az egyszer hallgass az emberi szívedre!

Tanis szeme könnybe lábadt, s a földet pásztázta. Ekkor hatalmas kiáltás harsant a templom belsejéből... Zúgószél hangja. A félelf félrelökte a törpét és betaszította a széles aranykaput. Fájdalmát legyűrve, gyors léptekkel haladt előre, föltárta a második kaput is, és belépett Mishakal csarnokába. Vad düh mardosta lelkét.

— Én nem hiszek benned! — kiáltotta bőszen. — Hát miféle isten vagy te, aki emberáldozatot követelsz? Épp olyan isten vagy te is, mint azok, akik a katasztrófát hozták az emberekre! Elismerem, hogy nagy az erőd, de most már hagyj minket békén! Többé nem kellesz nekünk! — mondta és fölzokogott. Könnyein keresztül látta Zúgószélt, amint a szoboralak előtt térdepel kivont karddal. Előretántorgott, remélve, hogy még útját állhatja az önpusztító cselekedetnek. Megkerülte a szobor talapzatát és döbbenten megtorpant. Egy pillanatig nem hitt a szemének... talán a gyász és a fájdalom játszik a képzeletével? Fölemelte tekintetét a szobor szép, nyugodt arcára és megpróbálta megzabolázni lázongó, zavarodott érzékeit. Azután lenézett megint.

Aranyhold feküdt ott előtte, mély álomba merülve. Ezüst-arany hajfonata kibomlott, tincsei játékosan táncoltak arca körül, a csarnokot a tavasz illatával betöltő lágy szellőben. A kristálypálca ismét a szobor része volt, de Tanis észrevette, hogy Aranyhold azt az ékszert viseli a nyakában, amely korábban az istennőt díszítette.

— Immár igazi papnő lettem — mondta Aranyhold lágyan, miután felébredt. — Mishakal híve vagyok, és bár sokat kell még tanulnom, velem van már a hitem ereje. Mindenekfölött gyógyító vagyok. Visszaadom a világnak a gyógyítás ajándékát.

Kezét kinyújtva megérintette Tanis homlokát, s közben Mishakalhoz fohászkodott. A félelf érezte, amint béke és erő járja át a testét, megtisztítva a lelkét és begyógyítva a sebeit.

— Úgy, szóval lett egy papunk is — dörmögte Kova. — Ez igazán jól jöhet még. De azok szerint, amit eddig hallottunk, az a Verminaard Nagyúr is amolyan papféle, s ráadásul elég nagy hatalmú. Lehet, hogy végül megtaláljuk a jóság ősi isteneit, de Verminaard még hamarabb rábukkanhat a gonoszság ősi istenségeire. Azt ugyanis nem látom világosan, miként segíthetnek ezek a Korongok a sárkányhordák ellen.

— Igazad van — fordult hozzá Aranyhold kedvesen. — De én nem harcos vagyok... hanem gyógyító. Nekem nincs akkora erőm, amely egyesítené világunk népeit, hogy legyőzzék ezt a gonoszt és helyreállítsák az egyensúlyt. Az én dolgom az, hogy megtaláljam azt a személyt, akinek ereje és bölcsessége méltó e hatalmas feladathoz... Mishakal Korongjait neki kell átnyújtanom.

Valamennyien hosszú pillanatokra elhallgattak... s akkor valaki megszólalt.

— El kell mennünk innen, Tanis — suttogta Raistlin a templom egyik homályos zugából, ahonnan az udvart kémlelte. — Halljátok?

Kürtszó. Sok-sok kürt éles rikoltozása érkezett az északi szelek szárnyán.

— A seregek — mondta Tanis csöndesen —, a háború elkezdődött!