Az őszi alkony sárkányai

— Menj csak... majd én vigyázok rá — ajánlkozott a törpe. Sturm hálásan bólintott. Odapillantva látta, amint Tasslehoff szökdécsel keresztül az udvaron és eltűnik valami ajtónyílásban. A sárkányfattyak eközben a felvonónál üvöltöztek és káromkodtak a ködben, mintha ezzel siettethették volna az üst útját lefelé.

Kova oldalba bökte a lovagot: — Hogy a csudába küzdünk meg ekkora sereggel?

— Nem is küzdünk meg! Te mindenesetre itt maradsz Zúgószéllel meg Tanisszal... Caramon és én meg majd elbánunk velük — jelentette ki határozottan, és a lovag szerette volna, ha maga is elhiszi, amit mond.

— És én? — kérdezte suttogva a mágus. — A varázsigéim még jók! — Sturm nem válaszolt neki. Nem bízott a varázslatokban és Raistlinben sem. Mégsem volt választása, hiszen Caramon biztosan nem indul harcba, ha a fivére nincs ott mellette. Sturm megpödörte a bajszát és türelmetlenül lecsatolta kardját. Caramon megfeszítette karizmait és többször ökölbe szorította lapátkezét. Raistlin csukott szemmel elmerült a gondolataiban. Bupu mögötte, egy falmélyedésbe bújva tágra nyílt, rémült szemmel figyelte az eseményeket.

Az üst ekkor látható közelségbe ereszkedett, széléről mocsári törpék csüngtek alá. Sturm reményeinek igazolásaképpen a sárkányfattyak vadul egymásnak estek odalent: egyikük sem akart hátramaradni. Félelmük csak még jobban fokozódott, amint a kövezetben észrevették a jókora repedéseket, amelyekből bugyborékolva tört fel a víz. Xak Tsaroth városa hamarosan végleg az Újtenger fenekére merül.

Amint az üst földet ért, a törpék kiszökdécseltek belőle és gyorsan el-szeleltek. Helyükre egymást taszigálva, lökdösve beözönlöttek a sárkányfattyak.

— Most! — kiáltott föl élesen a lovag.

— Állj félre az utamból — sziszegte mögötte a varázsló, és egyik zsákocskájából előkotort egy maréknyi homokot, a földre szórta és jobb kezével a sárkányfattyak felé ívelt mozdulatot téve így szólt: “Ast tasark sinura-lan krynaw!” Először egy, azután még néhány fattyú a földre rogyott és helyben elaludt, de a többiek állva maradtak és riadtan tekingettek körül. A varázsló addigra visszahúzódott a kapualjba, és a sárkányfattyak, minthogy semmit sem láttak, visszafordultak az üsthöz, és vad rohamukban kíméletlenül keresztültiportak elszenderített társaikon. Raistlin a falnak dőlt és keserű arccal lehunyta a szemét.

— Hány maradt ott? — kérdezte.

— Csak vagy hat — vonta ki kardját a hüvelyéből Caramon.

— Csak kerüljünk be abba a nyavalyás üstbe! — kiáltotta Sturm. — Tanisért majd visszajövünk, ha a csatának vége. A köd leple alatt a két harcos, kivont fegyverrel, szélsebesen legyűrte a sárkányfattyaktól őket elválasztó távolságot. Raistlin mögöttük baktatott. Fölhangzott Sturm csatakiáltása, mire a sárkányfattyak riadtan hátrafordultak... Erre még Zúgószél is fölemelte a fejét.

A harci kiáltás keresztülhatolt a síkföldi bánatának páncélján. Maga előtt látta a kék lángban elenyésző Aranyholdat. A halál maszkja lehullott az arcáról és olyan vadállati, rémítő düh kifejezésének adott helyet, hogy a még mindig rejtőzködő Bupu ijedten fölvisított. Zúgószél talpra szökkent és fegyverével sem törődve, puszta kézzel rohant előre. Kiéhezett párducként vetette magát a tülekedő sárkányfattyak közé, és fegyvertelen kezével tépve, marva, fojtogatva ölte őket. Amazok karddal szálltak szembe vele és bőrzekéje hamarosan már csupa vér volt. Mégsem torpant meg egy pillanatra sem, mégsem hagyott föl az öldökléssel. Az útjába kerülő sárkányfattyak a halált látták a tekintetében és tapasztalták, hogy fegyvereiknek semmi haszna ellene. Egyikük megfutamodott, s hamarosan egy másik is követte.

Sturm, amint végzett ellenfelével, máris felkészült a többi hatra, de egyszer csak azt vette észre, hogy amazok életüket fejvesztett futással mentve eltűnnek a ködben, a több sebből vérző Zúgószél pedig a földre rogy.

— A felvonó! — mutatott előre a varázsló. Az üst most úgy kétlábnyira lebeghetett a föld felett és lassan megindult fölfelé, tehát a leereszkedő ismét teli lesz mocsári törpékkel.

— Állítsátok meg! — üvöltötte Sturm, mire Tasslehoff előpattant rejtekhelyéről és fölszökkent az edény szélére... megkapaszkodott, lábával kalimpált a levegőben és kétségbeesetten próbálta visszatartani az üresen emelkedő üstöt. — Caramon, csimpaszkodj bele! — parancsolta a harcosnak Sturm. — Én megyek Tanisért!

— Megállíthatom, de nem sokáig — morogta a nagydarab férfi, miközben szilárdan megvetette lábát a köveken és belekapaszkodott a perembe. Sikerült megállítania a gépezet mozgását. Tasslehoff belemászott az üstbe, remélve, hogy még az ő madársúlya is segíthet valamicskét.

A lovag gyorsan visszanyargalt Tanishoz, aki mellett harci baltáját marokra fogva ott állt Kova.

— Életben van — közölte gyorsan a törpe.