Az őszi alkony sárkányai

A sárkányiszonytól a lány moccanni sem tudott, csak bámult a szörnyűséges teremtményre és minden ízében reszketett. Sturm közben a nagy halom kincset pásztázta, remélve, hogy rálel Mishakal Korongjaira, de ő is alig tudta leküzdeni félelmét. Sose hitte volna, hogy ennyire retteghet egy sárkánytól “A becsület maga az élet” — ismételgette magában többször is a jelszót, és tisztában volt vele, hogy egyedül a büszkesége tartja vissza a meneküléstől.

Aranyhold észrevette, hogy Sturm keze megremeg, arcán verejték csillan. Drága istennőm! — jajdult föl a lelke mélyén, adj bátorságot! Ekkor Sturm kissé megtaszította. Mondania kell valamit, döbbent rá... máris túl sokáig hallgatott.

— És te mit adsz nekünk a csodálatos varázspálcáért cserébe? — kérdezte, nyugalmat erőltetve magára, bár a szája kiszáradt és a nyelve szinte megbénult.

— Semmit! Semmit a világon! Tolvajokkal én nem csereberélek. Viszont... — ekkor hátravetette a fejét, vörös szeme résnyire szűkült, s szinte játékosan belemártotta egyik karmát Raistlin testébe, amitől a mágus megvonaglott, de hang nélkül tűrte a fájdalmat. A sárkány visszahúzta a karmát és elég magasra tartotta ahhoz, hogy láthassák a róla lecsöppenő vért. — Viszont nem lehetetlen, hogy Verminaard Nagyúr, a Sárkány Nagymester kedvezően értékeli majd a tényt, hogy visszaszolgáltattátok a pálcát. Talán még kegyelmet is gyakorol majd fölöttetek... ő ugyanis egyházi személyiség is, s mint ilyen, különös az értékrendje. Egy dolgot azonban tudnod kell, Que-shu úrnője, mégpedig azt, hogy Verminaard Nagyúrnak nincs szüksége a barátaidra. Add ide azt a pálcát és ők megmenekülnek, ám ha kényszerítesz, hogy erővel vegyem el, valamennyien meghalnak. Legelsőként ez a varázsló itt.

Aranyholdat szemmel láthatóan ereje elhagyta, legyőzötten magába roskadt. Sturm közelebb hajolt hozzá, mintha meg akarná vigasztalni.

— Megtaláltam a Korongokat — suttogta reszelős hangon és megszorította a félelemtől remegő lány karját. — Készen állsz-e, úrnőm? — kérdezte lágyan.

Aranyhold lehajtotta a fejét. Halálsápadt volt, de már megnyugodott és összeszedte magát. Finom szálú, ezüst-arany haj tincsei kiszabadultak és arcának kifejezését jótékonyan elrejtették a sárkány szeme elől. Bár legyőzöttnek látszott, mégis rámosolygott a lovagra. Mosolyában egyszerre tükröződött a békesség és a bánat, akár a márvány istennőében. Nem szólt semmit, de Sturmnak elég volt ennyi is válaszul, belenyugvóan meghajtotta a fejét.

— Legyen az én bátorságom a tiédhez hasonló, kedves hölgy — én nem hagylak cserben.

— Isten veled, lovag! Mondd meg Zúgószélnek — de a hangja itt elcsuklott és a szemét könnyek árasztották el. Szavait nem folytatta mert attól tartott, hogy túlzottan elgyengül, s így inkább a sárkányhoz fordult. Ekkor, mintha csak Mishakal meghallgatta volna imáját, valami ezt súgta neki. “Használd a pálcát bátran!” Aranyholdat különös belső erő töltötte el és fölemelte a kék kristálypálcát.

— Nem adjuk meg magunkat! — kiáltotta visszhangzón a hatalmas csarnokban. Oly sebesen mozdult, hogy még mielőtt a meglepődött sárkány bármit is tehetett volna, a Főnök Lánya a pálcát utolsó erőfeszítésével meglendítette, és lesújtott vele a szörnyeteg Raistlint fogva tartó karmos mancsára.

Amint a pálca testéhez ért, mély, zengő hangot hallatott és megrepedt... a törésből ragyogó, kék fénysugár szökkent elő, egyre erősödött, továbbgyűrűzött és körülölelte a sárkányt.

Khisanth dühében felordított: szörnyű, halálos sebet szenvedett. Csapkodott a farkával, kapkodta a fejét, úgy próbálta elkerülni az égető, kék lángot. Egyetlen vágya az volt, hogy megölje azokat, akik ilyen fájdalmat okoztak neki, de az erős kék fény kíméletlenül pusztította őt... ahogyan Aranyholdat is.

A Főnök Lánya nem hajította el a pálcát, amikor az megrepedt. Tovább tartotta törött darabját, nézve a növekvő fényt, amelyet próbált egészen közel tartani a sárkányhoz. Amikor a kék láng az ő kezét is elérte, heves, égető fájdalmat érzett. Megtántorodott és térdre hullott, de továbbra sem eresztette el a pálcát. Hallotta föntről a sárkány bömbölését, de a varázsbot zengő hangja hamarosan minden mást elnyomott. Fájdalma olyan iszonyatossá növekedett, hogy úgy érezte, nem bírja tovább... rettenetes kimerültség tört rá. Aludni fogok, gondolta magában, most elalszom, s amikor majd fölébredek, ott leszek végre, ahová tartozom...

Sturm is jól látta, amint a kék láng lassan fölemészti a sárkányt, azután irányt változtat és megindul a pálcán végig, Aranyhold felé. Hallotta a zengő hang mindent, még a sárkány halálordítását is elnyomó zúgását. A lovag kissé közelebb lépett a lányhoz, gondolva, hogy talán kitépheti kezéből a törött pálcát és kiszabadíthatja őt a halálos, kék tűzből... de közvetlenül a közelébe érve megértette, hogy nem mentheti meg.