Az őszi alkony sárkányai

A fénytől félvakon, a hangtól süketen, Sturm rájött, hogy minden erejére és bátorságára szüksége lesz fogadalma teljesítéséhez: Mishakal Korongjainak megszerzéséhez. Elfordult hát a lánytól, akinek arcát eltorzította a fájdalom, teste vonaglott a tűzben. A lovag fogait összeszorította, és odavánszorgott a felhalmozott kincsekhez, ahol azokat a Korongokat a szélükön lévő lyuknál fogva egyetlen karikára felfűzött több száz vékony platinalemezkét látta. Lehajolt és fölkapta őket, s elcsodálkozott, milyen könnyűek. Ekkor rémületében csaknem megállt a szívverése, amint a halomból előnyúlt egy véres kéz és megragadta a csuklóját.

— Segíts!

Talán nem is magát a hangot hallotta meg, hanem a kérésre érzett rá valahogy. Nagy nehezen kivonszolta Raistlint a kincsek közül. A varázsló piros köpönyegén átütött a vér, de nem lehetett nagyon súlyos a sebe, minthogy meg tudott állni a lábán. De vajon tud-e járni? Sturmnak magának is segítségre volt szüksége... Tekintetével a többieket kereste, de a vakító ragyogástól nem látott senkit. Váratlanul Caramon bukkant föl mellette, páncélja csak úgy csillogott a kék fényben.

Raistlin nyomban utánakapott: — Segíts megtalálnom a Varázslatok könyvét! — sziszegte.

— Ki törődik most azzal — ordította Caramon és megragadta fivérét —, kiviszlek innen!

Raistlint úgy elöntötte a harag és a tehetetlenség érzése, hogy meg sem tudott szólalni. Térdre rogyott és vadul turkálni kezdett a kincsek között. Caramon megpróbálta odébb vonszolni, de törékeny karjával a mágus föltartóztatta őt.

A zengő hang közben még mindig hasogatta a dobhártyájukat. Hirtelen valami a padlóra zuhant a lovag lába előtt: a csarnok mennyezete omladozott! Az iszonyú erejű zengéstől az egész épület remegett, széttöredeztek az oszlopok, és megrepedtek a falak.

Ekkor elhalt a zengés... és vele együtt kimúlt a sárkány. Khisanth semmivé vált, nem maradt belőle egyéb, csupán egy kupacnyi füstölgő hamu.

Sturm megkönnyebbülten nyögött fel, de öröme nem tarthatott soká. Alig enyészett el a zengő hang, azonnal meghallotta az omladozó kupola ropogását, a mennyezet recsegését, a padlóra zuhanó, hatalmas kőtömbök csattanását és dörrenéseit. Ekkor a porfelhőből Tanis alakja bontakozott ki előtte. A homlokán ütött sebből csörgött a vér. A lovag megragadta és az oltárhoz rántotta barátját, amint ismét a közelükben csattant a földre egy újabb kődarab.

— Az egész város végképp romba dől! — kiáltotta Sturm. — Hogy jutunk ki innen?

Tanis megrázta a fejét: — Nem tudok más utat, csak azt, amelyiken jöttünk, a csatornán át — ordította és félreugrott, amikor a kupola egy darabja az üres oltárra zuhant.

— Az halálos csapda! Kell lennie másik útnak is!

— Megtaláljuk! — jelentette ki a félelf határozottan, és belebámult a mindent elborító porfelhőbe. — Hol vannak a többiek? — kérdezte abban a pillanatban, amikor meglátta Raistlint és Caramont... rémülten és utálkozva nézte, ahogy a varázsló a kincsek között turkál, miközben egy apró alak kétségbeesetten ráncigálja a köpönyegét. — Bupu!

— kiáltotta és felé szökkent, óvatlanul csaknem eltiporva a törpeladyt, aki rémült sikkantással rejtőzött Raistlin mögé.

— Ki kell jutnunk innen! — kiáltotta Tanis, megragadva a vézna mágus ruháját és talpra rángatta őt. — Hagyd abba a keresgélést és tudd meg a kis barátnődtől a kivezető utat, különben, istenuccse, az én kezeim között végzed! Raistlin vékony ajka torz vigyorba rándult, amint Tanis az oltárnak penderítette. Bupu fölsikoltott: — Ti jön! Mi megy! Én tudom az út!

— Testvér! — könyörgött Caramon —, úgysem találod meg azt a könyvet, és itt ér a halál, ha nem jutunk ki innen!

— Jól van hát! — förmedt rá a mágus, fölállt, elvette az oltárról varázspálcáját és fivére segítő karjára támaszkodott. — Mutasd az utat, Bupu! — parancsolta.

— Világíts a pálcáddal, Raistlin — dörrentett rá Tanis. — Megyek, megkeresem a többieket.

— Erre! — morogta Caramon gyászosan —, a síkföldinek alighanem segítségre lesz szüksége.

Tanis védekezőn eltakarta karjával a fejét a szünet nélkül potyogó kódarabok elől és átugrott egy törmelékhalmot. Zúgószél ájultan feküdt előtte a padlón, ahol Aranyhold állt még az imént. Kova és Tasslehoff közös erővel próbálta talpra segíteni a síkföldi férfit. Nem volt ott más mellette, csak egy jókora, üszkös folt a kőpadlón... a lányt teljesen elemész tették a lángok.

— Él legalább? — kiáltotta Tanis.

— Igen! — rikoltotta Tass, éles hangja túlharsogta a dübörgő lármát. — De nem akar elmozdulni onnan!

— Majd én beszélek vele! Te csak eredj a többiek után! Egy perc múlva mi is ott leszünk. Indulj már!

Tasslehoff tétovázott, de Kova megragadta a surranó karját. Tass ingerülten fújt egyet, és aztán futásnak eredt a törpével együtt a romok között.

A félelf letérdelt Zúgószél mellé, majd hirtelen felpillantott az előtte megjelenő lovagra. — Menj te is... most te vagy a parancsnok! — utasította Sturmot.