Az őszi alkony sárkányai

— Fény? — szálalt meg egy hideg, sötét hang, amely olyan volt, akár egy téli éjszaka. — Jó, legyen hát világosság! Abban a pillanatban a sötétség eloszlott. A társaság egy több száz lábnyira föléjük magasodó, hatalmas kupolateremben találta magát. A mennyezeten lévő repedésen hideg, szürke fény szűrődött be és megvilágította a kerek helyiség közepén álló hatalmas oltárt. Az oltár körül a padlón temérdek ékszer, pénzdarab és a halott város egyéb kincse hevert. A drágakövek nem csillogtak, az arany nem fénylett. A halvány fény nem világított meg egyebet, csupán az emelvény tetején hatalmas ragadozóként terpeszkedő fekete sárkányt.

— Árulást sejtetek? — kérdezte a szörnyeteg fesztelenül.

— A varázsló elárult bennünket! Hol van? Csak nem téged szolgál? — kiáltotta Sturm dühösen, és kardját kirántva előrelépett.

— Vissza, Solamnia ostoba lovagja! Vissza, vagy a mágusotok többé nem használja a varázserejét! — A sárkány lehajtotta hosszú nyakát és vörösen izzó szemével végigpillantott rajtuk, azután lassan, szinte kecsesen fölemelte egyik karmos lábát, amely alatt az oltáron ott hevert Raistlin.

— Testvér! — üvöltött fel Caramon, és meglódult az emelvény felé.

— Állj, tébolyult! — sziszegte a sárkány és egyik hegyes karmát a mágus hasához érintette. Raistlin iszonyú erőfeszítéssel elfordította a fejét, hogy különös aranyszemével a fivérére nézhessen. Elhaló mozdulatára Caramon megtorpant. Tanis ekkor észrevette, hogy valami megmozdul az oltár alatt: Bupu volt az, nyakig elmerülve a kincsek között és még nyikkanni sem mert. A varázsló pálcája ott hevert mellette.

— Még egy lépés és a karmommal cafatokra tépem az oltáron ezt a hitvány emberi lényt.

Caramon arca mélyen elvörösödött és eltorzult. — Engedd el! — bömbölte. — Velem vívj meg!

— Nem vívok én meg egyikőtökkel sem — felelte a sárkány, lustán meglebegtetve a szárnyát. Raistlin keserves képet vágott, amint a sárkány karma lassan belemart a húsába. Fémszínű bőrén verejték csillogott, és a varázsló mélyen, szaggatottan fölsóhajtott. — Meg se moccanj, varázsló! — förmedt rá a sárkány. — Egy fél varázsige és a barátaid hulláit koncul vetem a mocsári törpéknek!

Raistlin kimerülten hunyta le szemét. De Tanis észrevette, hogy a keze többször egymás után ökölbe szorul és tisztában volt vele, hogy a mágus egy végső, nagy varázslatra készül. Ez lesz az utolsó, mert amire elkészül vele, a sárkány biztosan megöli. De így talán Zúgószélnek lesz némi esélye arra, hogy a Korongokat megszerezze és hogy Aranyholddal együtt élve elmeneküljön. Tanis lassan közelebb húzódott a síkföldiekhez.

— Amint már megmondtam — folytatta a sárkány lágyan —, egyikőtöket sem választottam ki arra, hogy megverekedjek vele, de azt végképp nem értem, hogy kerülhettétek el a kútnál a pusztulást! Tehát eljöttetek hozzám... most adjátok szépen vissza az ellopott holmit. Igen, Que-shu úrnője, látom nálad van a kék kristálypálca... hozd ide nekem!

Tanis egyetlen szót súgott a lány fülébe: — Maradj! — ám márványhideg arcára nézve kételkedett benne, hogy a lány meghallotta volna őt vagy akár a sárkányt. Úgy látszott, valami egészen más szavakra, más hangokra figyel.

— Engedelmeskedj! — hajtotta lejjebb a fejét a szörnyeteg fenyegetően.

— Engedelmeskedj, vagy a varázsló meghal! Utána a lovag, azután a félelf... és így tovább, míg te egyedül maradsz életben, Que-shu úrnője. Akkor majd a kegyelmemért könyörögve ideadod a pálcát.

Aranyhold szomorúan lehajtotta a fejét, gyöngéden félretolta az útjából Zúgószélt, majd odafordult Tanishoz és szorosan átölelte. — Isten veled, barátom — mondta fennhangon és arcához érintette az arcát. — Ekkor suttogóra fogta a hangját: — Tudom, mit kell tennem... odaviszem a sárkányhoz a pálcát és akkor...

— Nem! — csattant föl Tanis haraggal —, a sárkány mindenképpen meg akar ölni bennünket.

— Hallgass meg! — szólt parancsoló hangon Aranyhold és megszorította a félelf karját. — Maradj Zúgószél mellett, és ne hagyd, hogy az utamba álljon!

— És ha én állnék az utadba? — kérdezte Tanis, lágyan magához ölelve a lányt.

— Te nem teszed — felelte Aranyhold kedves, szomorú mosollyal. — Te tudod, hogy mindannyiunknak teljesítenie kell a maga küldetését... ahogyan az Erdőmester mondta. Zúgószélnek szüksége lesz rád... Isten veled, barátom! Aranyhold ezzel hátralépett, tiszta, kék szemét kedvesére emelte, mintha a vonásait tanulmányozná, hogy magával vigye emlékét az örökkévalóságba. A férfi, érezve, hogy a búcsú pillanata közeleg, megindult felé.

— Zúgószél! — szólalt meg Tanis halkan —, bízzál benne. Ő megbízott benned sok hosszú éven át, míg te a saját harcodat vívtad... várt rád. Most neked kell várnod... ez az ő csatája!

Zúgószél megremegett, de nem mozdult. Nyakán az erek kidagadtak, arcizma megfeszült. A félelf megszorította a síkföldi karját, de a magas férfi még csak rá sem pillantott, szemét le nem vette kedveséről.

— Mi ez a késlekedés? — mordult föl a sárkány. — Unom már! Gyerünk, ide vele!