Az őszi alkony sárkányai

— Ne kérdezz többet! — sziszegte Raistlin. — Te is csak olyan vagy, mint a többiek. Hogyan érthetne meg engem akármelyikőtök is? — Látva testvére fájdalmas arckifejezését, fölsóhajtott: — Bízzál bennem, Caramon — mondta. — Különben nem is olyan különlegesen nagy erejű varázskönyv az... valójában annak a mágusnak egyik korai munkája. Nagyon, nagyon fiatal volt még, amikor használta... — mormolta Raistlin a távolba vesző pillantással, azután pislogott egyet és gyorsan hozzátette: — De azért mégis nagyon értékes számomra. Meg kell szerezned! Meg kell... — de a köhögés belefojtotta a szót.

— Hát persze, persze — ígérte Caramon vigasztalón. — Ne izgasd föl magad! Hát persze, hogy megkeresem!

— Jól van, nagyszerű, Caramon — suttogta Raistlin, amikor végre levegőt kapott, majd visszahúzódott a sarokba és lehunyta a szemét. — Most hagyjatok pihenni... föl kell készülnöm — mondta.

Caramon fölállt, még egy pillantást vetett fivérére és épp elfordult, amikor kis híján fölbukott a mögötte álló Bupuban, aki gyanakvó szemmel figyelte.

— Mi volt ez az egész? — kérdezte Sturm zordan, amikor visszament a többiekhez.

— Ó, semmi — makogta Caramon és elvörösödött.

— Mi történt, Caramon? — kérdezte Tanis, miközben az övébe dugta az összetekert térképet. — Valami baj van?

— Nem, nem — motyogta Caramon. — Nincs semmi baj, csak rá akartam venni Raistlint, hogy vele mehessek... de azt mondta, hogy csak az útjában lennék.

A félelf vizsla szemmel mérte végig Caramont. Tudta, hogy a nagydarab harcos igazat mond, de ugyanakkor azt is tudta, hogy nem mondja meg a teljes igazságot. Caramon az utolsó csepp vérét is föláldozná bármelyikükért, de Raistlin egyetlen szavára biztosan valamennyiüket akár cserben is hagyná.

Az óriás némán meredt Tanisra, mintha csak könyörögne, hogy ne kérdezzen többet.

— Tulajdonképpen Raistlinnek igaza van — veregette meg végül Tanis a harcos karját. — Nem is lesz veszélyben. Vele megy Bupu és biztonsággal vissza is hozza erre a rejtekhelyre. A fivéred éppen csak rendez valami tűzijátékot, hogy elcsalja a sárkányt a fészkéről. Már régen messze jár majd, mire a szörnyeteg visszaér.

— Így igaz — felelte Tanis komolyan. — Egyébként mindenki készen áll?

Némán, komoran fölkászálódtak. Raistlin odaállt eléjük, kámzsája a fején, karja összefonva köpönyege ujjában. A mágus körül valami megfoghatatlan, mégis riasztó erőtér vibrált... a lényéből áradó erő bűvköre. Tanis megköszörülte a torkát.

— Százig számolunk... annyi időd lesz — fordult a varázslóhoz. — Akkor mi is elindulunk. A térképen föltüntetett “titok hely” a kis barátnéd szerint egy innen nem messzire lévő épületben egy rejtekajtó. A város alatti alagúthoz vezet, amely a sárkány fészkétől nem messze bukkan föl, valahol ott, ahol ma már láttuk őt. Tégy egy kis kerülő utat a téren át és gyere ide vissza! Mindnyájan itt találkozunk, átadjuk a Főhólyagnak a kincseit és lepihenünk éjszakáig, s amint besötétedik, kereket oldunk.

— Értem — válaszolta Raistlin nyugodtan.

Bárcsak én is érteném! — gondolta magában Tanis keserűen. — Bárcsak azt is érteném, mi megy végbe a te fejedben, mágusom. — De nem szólt semmit.

— Most mi megy? — kérdezte izgatottan Tanistól Bupu.

— Igen, megyünk — válaszolta a félelf.

Raistlin kiosont a homályos sikátorból és fürgén nekivágott a dél felé vezető utcának. Minden kihalt volt körülötte, a mocsári törpéket mintha végleg elnyelte volna a köd, s ettől rossz érzése támadt. Megpróbált az árnyékban maradni, s csak abban reménykedett, hogy vissza tudja tartani a köhögését. A mellét szorongató fájdalmas görcs enyhült ugyan valamicskét a főzettől, amelynek receptjét még Par Saliantól kapta, egyfajta kárpótlásként a temérdek szenvedésért. De a keverék hatása csak rövid ideig tartott.

Bupu kikukucskált a mágus köpönyege mögül és fekete gombszemével végigpásztázta a nagy tértől keletre nyíló utcát. — Senki — dünnyögte és megrángatta Raistlin ruháját —, mi most megy!

Senki... gondolta a varázsló aggodalmasan. Nem értette a dolgot. Hát hová tűnt az a töméntelen mocsári törpe? Úgy érezte, hogy valami hiba történhetett, de már nem fordulhatott vissza... Tanis és a többiek már elindultak a titkos alagút bejáratához. Keserűen elvigyorodott: micsoda ostoba kalandba keveredett, gondolta. Még az is megeshet, hogy valamennyien itt pusztulnak, ebben a romvárosban!

Bupu ismét megcibálta a köpenyét, mire Raistlin megvonta a vállát, még mélyebben fejébe húzta a kámzsát és a törpelady társaságában sebesen nekivágott a ködlepte utcának.

Egy sötét ajtónyílásból két páncélba öltözött alak óvakodott elő és gyors léptekkel megindult a furcsa páros nyomában.