Az őszi alkony sárkányai

— És te milyen dühös voltál — vágott vissza Zúgószél —, és milyen gyönyörű! A szépséged maga volt számomra a megtagadott áldás! Nem kellett semmi más. De te ki akartál rekeszteni a viadalból.

Aranyhold szomorúan elmosolyodott. — Azt gondoltad, azért haragszom, mert nyilvánosan megszégyenítettél, pedig nem is úgy volt!

— Nem? Hát akkor mi volt az, Főnök Lánya?

Aranyhold mélyen elpirult, de tiszta, kék szemét a férfira emelte. — Azért haragudtam, mert... amikor ott álltái előttem, és megtagadtad a meghajlást, már tudtam, hogy elveszítek magamból valamit, és többé sohasem lehetek önmagam, hacsak te nem akarod!

Válasz helyett a síkföldi magához szorította asszonyát és könnyed csókot lehelt a hajára.

— Zúgószél! — sóhajtotta Aranyhold megremegve —, a Főnök Lánya most is bennem van... és nem is hiszem, hogy bármikor eltávozhat belőlem. De tudnod kell, hogy Aranyhold ott van valahol alatta, és ha ez az utunk valaha békés véget ér, akkor ez az Aranyhold örökké a tiéd marad, a Főnök Lányát meg vigye messzire a szél!

Ekkor a Főhólyag ajtaja megcsikordult és a helyiségbe becsörtetett egy törpe őr. — Térkép! — mondta és Tanis kezébe nyomott egy gyűrött papírfecnit.

— Köszönöm — felelte a félelf keserűen. — És tolmácsold hálánkat a Főhólyagnak!

— Főhólyag Őfelségének! — igazította helyre a testőr, miközben szájtátva bámulta a faliképek ábráit. Azután bambán bólogatva visszahátrált a Főhólyag lakosztályába.

Tanis kiterítette a térképet. Mindenki körésereglett, még Kova is odadugta az orrát, de egyetlen pillantás után a törpe megvetően horkantott egyet és visszavonult a fekhelyére.

A félelf elkeseredetten fölkacagott: — Erre számíthattunk volna... már abban sem vagyok biztos, hogy a Nagy Puffancs emlékszik egyáltalán a kincstár hollétére!

— Hát persze, hogy nem emlékszik — ült föl Raistlin és összehúzott szemöldöke alól szúrósan rájuk meresztette különös aranyszemét. — Ezért is nem ment vissza soha a kincsekért. De azért mégiscsak van közöttünk valaki, aki tudja, hol van a sárkány tanyája! — Mindenki követte a mágus tekintetét.

Bupu nézett vissza rájuk kihívóan. — Neked igaz van... én tud — jelentette ki duzzogva: — Én tudok titok hely... én odamegy, talál szép kövek... de ti nem megmond Főhólyag!

— Megmutatod nekünk az utat? — kérdezte Tanis. Bupu odasandított Raistlinre, mire a varázsló bólintott.

— Én megmond — motyogta végül —, ti idead térkép! Mindenki a térkép tanulmányozásába merült, egyedül Raistlin somfordált vissza a fivéréhez.

— A terv változatlan? — kérdezte a mágus a harcostól.

— Igen — vonta föl a szemöldökét Caramon —, és nekem csöppet sem tetszik. Jobb lenne, ha veled tartanék!

— Szamárság! — sziszegte a mágus. — Csak az utamban lennél! — Majd valamivel kevésbé ridegen hozzátette: — Engem nem fenyeget semmi veszély, erről biztosíthatlak! — ezzel ikerfivére karjára tette a kezét és közelebb húzta őt magához: — Különben is van valami, amit meg kell tenned számomra, testvér! — mondta és körülnézett. — Valamit el kell hoznod nekem a sárkány tanyájáról!

Raistlin érintése különösen forró volt, tekintete égetett. Caramon riadtan elhúzódott tőle, merthogy valami olyasmit látott a fivére tekintetében, aminek az Ősmágia Legendás Tornyai óta nem lehetett tanúja, de Raistlin váratlan szorítása visszatartotta.

— És mi lenne az? — kérdezte Caramon vonakodva.

— A varázslatok könyve — suttogta Raistlin.

— Tehát ezért akartál eljönni Xak Tsarothba! — méltatlankodott Caramon. Tudtad, hogy az a varázskönyv itt van!

— Sok-sok éve olvastam róla... csak annyit tudtam, hogy az Összeomlás előtt Xak Tsarothban volt, de Rendemben mindenki azt föltételezte, hogy a várossal együtt megsemmisült. Amikor értesültem róla, hogy Xak Tsarothnak legalább egy része megmenekült, fölébredt bennem a remény, hogy talán a könyv is túlélte a pusztulást!

— És honnan tudod, hogy ott van a sárkány fészkében?

— Nem tudom... csupán föltételezem! A varázslathoz értők számára ez a könyv Xak Tsaroth legértékesebb kincse. Ha a sárkány megtalálta, egészen biztos használja is.

— És ugye azt akarod, hogy megszerezzem neked? — kérdezte Caramon tétován. — Mégis, hogy néz ki?

— Mint az én varázskönyvem... csak persze csontfehér pergamenre írták és éjkék bőrbe van kötve, az elején ezüst rúnákkal. Érintésre pedig halálosan hideg.

— És mit jelentenek azok a rúnák?

— Azt neked nem kell tudnod... — suttogta Raistlin.

— Kié volt ez a könyv eredetileg? — kérdezte Caramon gyanakvón.

Raistlin elhallgatott, arányló szeme a távolba révedt, mintha valami elfeledett dolgot keresne a lelke mélyén. — Sohasem hallottál róla, testvér — suttogta olyan halkan, hogy Caramonnak közelebb kellett hajolnia hozzá. — Ő volt az én Rendem egyik legnagyobbika... a neve Fistandantilus.

— Ahogy arról a varázskönyvről beszéltél... — Caramon tétovázott, félt Raistlin válaszától... nyelt egyet, és bátortalanul újrakezdte: — És ez a Fistandantilus... fekete köpönyeget viselt? — de a harcos nem állta fivérének szúrós tekintetét.