Az őszi alkony sárkányai

— Pszt! — intette csendre a törpét, ahogy közelebb kerültek a fényhez. Zörgő páncéljuk ellenére igyekeztek a lehető legnagyobb csöndben haladni, és hamarosan ott találták magukat egy vasrácshoz vezető meredek létra előtt.

— Általában nem szokták bezárni a csatornarácsokat — súgta Tass a félelf fülébe —, de ha mégis, akkor biztosan ki tudom nyitni.

Tanis bólintott és tapintatból nem tette hozzá, hogy arra még Bupu is képes. A zárak felnyitásának művészetére a surranó legalább olyan büszke volt, mint a lovag a kackiás bajuszára. Térdig vízben állva lesték, amint Tass ügyesen fölkúszik a létrán.

— Még mindig nem hallok semmit odakintről — morgott Sturm.

— Csönd! — intette le Caramon nyersen.

A rácsnak mégiscsak volt valami zárja, de olyan egyszerű, hogy Tasslehoff pillanatok alatt elbánt vele, aztán nagy óvatosan fölemelte a rácsot és kikandikált mogulé. Ekkor hirtelen sötétség borította el, olyan sűrű homály, hogy szinte tapintható volt... úgy zuhant rá, mint valami ólomsúly. Sietve visszacsúsztatta a rácsot a helyére, anélkül, hogy zajt csapott volna vele, aztán visszaereszkedett a létrán és beleütközött Tanisba.

— Tass? — ragadta meg a félelf-, te vagy az? Nem látok semmit! Mi történt?

— Nem tudom, csak egyszerre minden elsötétült.

— Hogy érted azt, hogy nem látsz semmit — suttogta Sturm —, mi történt az elflátásoddal?

— Odalett — morogta Tanis bánatosan —, éppen úgy, ahogy a Komor Erdőben... meg ott a kútnál...

Szótlanul, némán toporogtak a csatornában. Csak saját lélegzésüket és a falakról csöpögő víz neszét hallották. Tehát odafönt van a sárkány... és rájuk vár.

21 Az áldozat. A kétszer elpusztult város

A sötétségnél is feketébb kétségbeesés tört Tanisra. Mi lesz a tervemmel, gondolta magában, ez lett volna az egyetlen mód, hogy innen élve kijussunk. Olyan jól kifundáltam... működnie kellett volna! Hol ronthattuk el? Raistlin... csak nem árul el bennünket!? Nem! Tanis ökölbe szorította a kezét. — Nem, hogy a fene essen bele! A varázsló magának való volt, sokszor ellenszenvesen és érthetetlenül viselkedett, az igaz, de a társaihoz hűséges volt, ezért Tanis tűzbe tette volna a kezét. De hol marad ilyen soká? Lehet, hogy már nem is él? Nem mintha ez számítana... hiszen hamarosan úgyis mindnyájan meghalnak.

— Tanis! — a félelf erős marok szorítását érezte a karján és fölismerte Sturm mély hangját. — Tudom, mire gondolsz... nincs esélyünk. Mindjárt kifutunk az időből... de ez az egyetlen lehetőségünk a Korongok megszerzésére... másikat nem kapunk!

— Én is kinézek — mondta Tanis, fölmászott a surranó mellett és kipillantott a rácson. Mindent elborított a mágikus sötétség. A félelf tenyerébe hajtotta a fejét és megpróbált gondolkodni. Sturmnak igaza van: fogytán az idejük, de mégis, hogyan bízhatna meg a lovag ítéletében? Sturm mindenképpen meg akar verekedni a sárkánnyal! Lassan visszamászott a létrán. — Menjünk! — szólította a többieket... most már minden vágya az volt, hogy végezzenek ezzel az egésszel és utána hazamehessenek. Haza, Vigaszba. — Nem, Tass! — kapott a surranó után és leráncigálta a létráról. — A harcosok mennek elöl: Sturm és Caramon... a többiek csak utánuk.

A lovag azonban máris fürgén elhúzott mellette, kardja a csípőjét verdeste.

— Mindig mi vagyunk az utolsók — nyafogott Tasslehoff, maga előtt terelve a törpét. Kova lassan, recsegő térddel kapaszkodott a létrára. — Igyekezz már! — sürgette Tass —, remélem, nem történik semmi, mielőtt odaérünk! Még soha életemben nem beszéltem sárkánnyal.

— Fogadni mernék, hogy a sárkány sem társalgóit még surranókkal — morogta Kova. — Tisztában vagy vele egyáltalán, te tyúkeszű, hogy könnyen el is pusztulhatunk? Tanis tudja, kiéreztem a hangjából.

Tass a létrába kapaszkodva megállt egy pillanatra, mialatt Sturm lassan megtaszította a rácsot. — Tudod jól, Kova — mondta Tasslehoff komolyan —, hogy az én népem nem fél a haláltól, valahogy úgy vagyunk vele, mint egy nagy, végső kalanddal. De azért úgy érzem, rossz lenne megválni ettől az élettől. Hiányoznának a holmijaim — tapogatta végig erszényeit —, meg a térképeim, meg te és Tanis... hacsak — derült föl a képe — nem ugyanoda kerülünk mindnyájan a halálunk után.

Kova megköszörülte a torkát és tompa hangon dünnyögte: — Ha azt hiszed, hogy a túlvilági létemet egy rakás surranóval osztom majd meg, akkor bolondabb vagy, mint Raistlin! No gyere már!

Sturm óvatosan fölemelte és félrecsúsztatta a rácsot, amely csikordult a kövezeten, mire a lovag keservesen összeszorította a fogát. Könnyedén kiszökkent a résen, aztán nyomban visszafordult, hogy segítsen Caramonnak, aki nehézkesén préselte át páncélos, állig fölfegyverzett, tagbaszakadt testét a szűk csatornanyíláson.

— Istar szent nevére, kicsit csöndesebben — pisszegte le a barátját.

— Igyekszem — nyögte Caramon, miután végre kikecmergett a felszínre. A lovag ekkor Aranyholdnak nyújtotta a kezét. Utoljára ért föl Tass, örvendezve magában, hogy a távollétében senki sem művelt semmi izgalmasat.

— Kellene valami fény! — jegyezte meg Sturm.