Az őszi alkony sárkányai

Aranyhold elindult hát. A törpe meghajtotta előtte a fejét, a surranó elkerekedett szemmel, ünnepélyes pillantást vetett rá. Valahogy nem olyan izgalmasra sikeredett a dolog, ahogy várta. Életében először magányosnak, tehetetlennek és parányinak érezte magát. Kellemetlen, szörnyű volt ez az érzés, s arra gondolt, hogy talán még a halál is jobb lenne ennél.

A lány egy pillanatra megállt Caramon mellett és a karjára tette a kezét. — Ne keseregj — mondta a derék harcosnak, aki holtra váltan figyelte testvérét —, nem lesz semmi baja. — Caramon szipogva bólintott. A lány továbbment, majd hirtelen, mintha csak a sárkánytól való iszonyattól megtántorodott volna... a lovag kapta el, hogy el ne essen.

— Gyere velem, Sturm — súgta neki —, és fogadd meg, hogy azt teszed, amit mondok, bármi történjen is. Add rá lovagi becsületszavadat!

Sturm habozott, de ekkor megpillantotta Aranyhold tiszta, nyugodt tekintetét. — Esküdj! — követelte a lány —, vagy magam megyek!

— Esküszöm, lady — mondta tisztelettel —, hogy engedelmeskedem.

Aranyhold megkönnyebbülten sóhajtott föl. — Kövess hát, és ne tégy fenyegető mozdulatot!

A síkföldi barbár asszony és a lovag egyszerre indult meg a sárkány felé.

Raistlin ott hevert a sárkány talpa alatt, szemét lehunyta és a végső, nagy varázslatához készülődött, de háborgó agya képtelen volt a megfelelő sorrendbe szedni a szavakat. Minden erejével igyekezett önuralmát visszaszerezni. Lám, most föláldozom magam... és miért? — gondolta magában keserűen. — Hogy kiszabadítsam ezeket a balgákat a bajból, amibe maguk másztak bele! Attól tartva, hogy nekem okoznak bajt vele, nem támadnak, még akkor sem, ha félnek tőlem és megvetnek. Nincs ennek semmi értelme, ahogyan az én önfeláldozásomnak sincs semmi értelme. Miért halok meg értük, amikor náluk jobban megérdemlem az életet?

“Nem értük hozod ezt az áldozatot” — válaszolta kérdésére egy hang. Raistlin megremegett és megpróbálta valahogy kideríteni, ki szól hozzá. Valóságos és ismerős hang volt ez, de sehogy sem emlékezett rá, hogy kié és hol hallotta már. Csak annyit tudott, hogy mindig a legnagyobb bajban szól hozzá.

“Nem értük hozod ezt az áldozatot” — ismételte meg a hang. — “Azért teszed, mert nem bírod elviselni a vereséget! Semmi sem kényszeríthet meghátrálásra... még maga a halál sem!”

Raistlin mélyet sóhajtott és megpróbált lazítani. Ahogyan a hangot nem ismerte föl, úgy annak minden szavát sem értette világosan. De mostanra már simán összeállt tudatában a varázsige “Astol arakhkh um”..., mormolta, s közben érezte, hogy a varázserő átjárja törékeny testét. Ekkor egy másik, eleven hang jutott el a tudatáig. Kinyitotta a szemét, lassan elfordította a fejét és a közelben álló társaira nézett.

A hang a lánytól érkezett... a halott törzs barbár hercegnőjétől. Raistlin csak bámulta, amint Aranyhold, Sturm karjára támaszkodva felé lépdel, miközben az agyában megfogalmazódó szavak eljutnak az ő tudatáig. Hidegen, szenvtelenül nézte a lányt. Eltorzult látása örökre száműzött belőle minden fizikai vágyat a női nem iránt. Nem érzékelte a lány szépségét, amely rabul ejtette Tanist és tulajdon fivérét is... homokóraszeme csak annyit látott, hogy a lány elhervad és meghal. Nem érezte magához közelinek, nem fűzte hozzá vonzalom. Tisztában volt vele, hogy Aranyhold sajnálatot érez iránta és ezért gyűlölte őt... de érezte benne a félelmet is maga iránt. Mégis, mi a csudának szólt hát hozzá?

Azt sugallta neki, hogy várjon.

Raistlin megértette. A lány tudta, hogy mire készül és azt tudatta vele, hogy nem lesz rá szükség, mert ő maga a kiválasztott. Ő az, akinek meg kell hoznia az áldozatot.

Nézte hát Aranyholdat, különös, fénylő szemével, amint tekintetét a sárkányra szegezve egyre közelebb kerül. Látta az ünnepélyesen mellette lépdelő Sturmot, aki olyan ősinek és nemesnek tűnt fel most, mint maga Huma. Micsoda tökéletes macskaléptekkel mozgott... eszményi társ volt Aranyhold áldozatához. De miért engedte oda kedvesét Zúgószél? Nem látta talán, hogy mi következik? Odapillantott a síkföldire... hát persze! Tanis ott állt szorosan mellette, szomorú, fájdalmas tekintettel, és nyilvánvalóan valami megnyugtató bölcsességekkel traktálja... a barbár éppolyan befolyásolható volt, mint Caramon. Raistlin ismét a lányt figyelte.

Már ott volt közvetlenül a sárkány előtt, sápadt arcán halálos elszántság látszott. Mellette komoran és megtörtén Sturm állt. Aranyhold talán valami szigorú engedelmességi fogadalmat csikart ki tőle, amelyet kénytelen becsületből megtartani. Raistlin szája gúnyos fintorra torzult.

Ekkor megszólalt a sárkány: — Tedd le a pálcát az emberek egyéb haszontalan vackai közé — parancsolta Aranyholdnak, és csillogó, pikkelyes fejével az oltár alatti kincshalon felé intett.