Az őszi alkony sárkányai

Sturm egy pillanatra megtorpant, hogy hálát rebegjen valamilyen, ki tudja, hol tanyázó istenségnek, aztán Kovával fölkapta a félelf magatehetetlen testét és odacipelte az üsthöz. Beletették, majd visszafordultak Zúgószélért. Mind a négyük erejére szükség volt, hogy a síkföldi véráztatta testét beemeljék. Tass nem sok eredménnyel próbálta csillapítania nagyobb sebek vérzését egyik zsebkendőjével.

— Igyekezzetek! — nyögte Caramon, mert az üst, minden erőfeszítése ellenére mégis lassan emelkedett.

— Ugorj be! — kiáltott Sturm Raistlinre.

A mágus hűvös pillantással mérte végig és visszafutott a ködbe, majd pillanatokon belül ismét megjelent, karjában Bupuval. A lovag megragadta a reszkető mocsári törpét és belódította az üstbe. Bupu nyöszörögve kuporodott az edény aljára, még most is görcsösen magához szorítva a zsákját. Raistlin is nehézkesen fölkapaszkodott... Caramon karja majd kiszakadt az erőfeszítéstől.

— Menj te is! — utasította a lovag a harcost, hogy szokás szerint ő hagyja el utolsónak a csatateret. Caramonnak semmi kedve nem volt vitatkozni, hát nekiveselkedett és fölhúzódzkodott, s csaknem fölborította a nagy edényt. Kova és Raistlin együttes erővel ráncigálta be magukhoz. Az üst gyorsan emelkedni kezdett, ekkor Sturm két kézzel, sietve megkapaszkodott a szélében. Egy ideig csak csüngött a levegőben, majd két-három próbálkozás után sikerült egyik lábát átlendítenie a peremen, és végre maga is bemászott.

Rögtön odatérdelt Tanis mellé és boldogan tapasztalta, hogy a félelf mocorog és nyögdécsel. Magához szorította barátját: — El sem képzelheted, mennyire örülök, hogy visszatértél közénk — mormolta fojtott hangon.

— Zúgószél — dünnyögte Tanis elhalón.

— Ő is itt van... megmentette az életedet... és mindnyájunk életét... — Sturm gyorsan, csaknem összefüggéstelenül beszélt. — A felvonóban vagyunk... megyünk fölfelé... a város teljesen romba dőlt... hol sebesültél meg?

— Azt hiszem, eltörtek a bordáim — motyogta és a fájdalomtól eltorzuló arccal nézett a sebei dacára még mindig öntudatánál lévő Zúgószélre. — Szerencsétlen ember — mormolta halkan. — Aranyhold. Láttam őt meghalni, lovag... nem tehettem semmit.

Sturm nehézkesen talpra segítette Tanist. — De nálunk vannak a Korongok — jelentette ki határozottan. — Ez volt Aranyhold minden vágya, ezért harcolt... itt vannak a holmim között. Biztos, hogy megállsz a lábadon?

— Igen — mondta Tanis szaggatott, fájdalmas sóhajtással —, nálunk vannak a Korongok... ha vehetjük bármi hasznukat.

Beszélgetésüket éles sikongás szakította meg, ahogy a mocsári törpékkel zsúfolásig teli másik üst elsuhant mellettük lefelé. Az apró alakok öklüket rázták feléjük és hangosan gyalázták őket. Bupu elnevette magát, aztán talpra ugrott és ijedten nézett Raistlinre. A mágus keserű képpel támaszkodott az üst falához, ajka némán mozgott, talán egy újabb varázsigét próbált fölidézni.

Sturm fürkészőn vizsgálta fölöttük a párát. — Kíváncsi vagyok, hányan leshetnek ránk odafönt?

Tanis is fölnézett. — A legtöbben elmenekültek, legalábbis remélem! — élesen szívta be a levegőt és a bordáihoz kapott.

Hirtelen zökkenést éreztek: az üst visszasüllyedt egy lábnyit, majd lassan ismét elindult fölfelé. Ijedten néztek egymásra.

— A gépezet!

— Vagy magától kezd széthullani, vagy a sárkányfattyak észrevették bennünket és maguk akarják lerombolni — vélekedett Tanis.

— És mi nem tehetünk ellene semmit! — mondta Sturm tehetetlen keserűséggel, és lenézett a Korongokat tartalmazó, lábánál heverő csomagra. — Hacsak nem imádkozunk ezekhez az istenekhez!

Az üst ismét megakadt és visszazökkent. Egy pillanatra megállt és lógva himbálózott a párás levegőben, aztán lassan, rángatózva újból fölfelé mozdult. Most már kivehetővé vált az előrenyúló sziklaperem és a benne vágott nyílás. Az üst hüvelykről hüvelykre, nyikorogva döcögött előre, a benne ülők közben aggódva számoltak minden továbbhaladó láncszemet, amely egyre feljebb vitte őket a...

— Sárkányfattyak! — kiáltotta élesen Tass és fölmutatott. Két sárkányember meresztette rájuk odafentről a szemét. Ahogy közeledtek hozzájuk, Tanis észrevette, hogy ugrásra készen lekuporodnak.

— Mindjárt ideugranak! Azt már nem bírja el a lánc — dörmögte Kova. — Lezuhanunk!

— Lehet, hogy éppen azt akarják — ismerte el Tanis —, nekik ugyanis van szárnyuk.

— Állj mögém! — szólalt meg Raistlin és nagy nehezen fölállt.

— Testvér, ne! — kapott utána Caramon. — Túl gyönge vagy hozzál

— Még egy varázsigéhez maradt erőm — suttogta a mágus. — De meglehet, hogy nem válik be... ha rájönnek, hogy varázsló vagyok, akkor ellenállhatnak az erőmnek.

— Bújj el Caramon pajzsa mögé! — jutott hirtelen Tanis eszébe, mire a nagydarab harcos máris fivére elé pattant pajzsával együtt.

A köd összesűrűsödött körülöttük, elrejtve őket a sárkányfattyak tekintete elől, de ugyanakkor ők sem láthatták ellenfeleiket. Az üst csigalassúsággal emelkedett fölfelé, a lánc csikorogva rángatózott. Raistlin görnyedten lapult meg Caramon pajzsa mögött, különös szemeivel a párát kémlelte, várva, hogy az fölszálljon.