Az őszi alkony sárkányai

Könnyű, hűvös légáramlat érintette Tanis arcát... a kerekedő szellő egy kurta pillanatra félrelebbentette a ködfátylat. A sárkányfattyak már olyan közel voltak, hogy akár meg is érinthették volna őket. Egyszerre pillantották meg egymást. Egyikük kiterjesztette a szárnyát és kardját fölemelve, győzelemittas rikoltással vetette magát feléjük. Ekkor megszólalt Raistlin. Caramon elkapta előle a pajzsot és a mágus kiterjesztette csontos ujjait. Fehér fénygolyó pattant ki a kezéből és pontosan a melle közepén találta el a sárkányfattyút. A golyó szétpukkant és ragacsos hálóba fonta a teremtményt. Diadalordítása rémült üvöltésre váltott, ahogy a háló megbénította a szárnyát. Aláhanyatlott a homályba, teste zuhantában nekiütődött az üst peremének. Az edény vészesen kilengett.

— Még mindig van egy! — nyögte Raistlin térdre rogyva. — Emelj föl Caramon, segíts megállnom. — És a varázsló súlyosan felköhögött, szája sarkán megjelent egy vércsepp.

— Testvér! — nyögött föl Caramon és pajzsát elhajítva megragadta összeroskadó fivérét. — Állj! Itt már nem tehetsz semmit... csak megölöd magadat!

De elég volt a mágus szemének egyetlen, parancsoló villanása, s a harcos megtámogatta testvérét, miközben az ismét megszólalt a varázslók titokzatos, sejtelmes nyelvén.

Az utolsó sárkányfattyú, amint meghallotta zuhanó társának kétségbeesett halálsikolyát, megingott. Tudta, hogy annak az embernek varázsereje van, és talán azt is sejtette, hogy védekezni tud ellene. Hanem ez az ember csöppet sem hasonlított azokra a varázslókra, akikkel eleddig találkozott: a teste gyönge, úgyszólván a sír szélén áll, és mégis hatalmas erő sugárzik belőle.

A mágus fölemelte a kezét és a teremtményre mutatott. A sárkányfattyú egy utolsó, gyilkos pillantást vetett a társaságra, azután rémülten megfordult és elmenekült. Amikor az üst végre döccenve megérkezett a felszínre, Raistlin ájultan hanyatlott fivére karjába.

22 Bupu ajándéka. Vészjósló látomás

Abban a pillanatban, ahogy Zúgószélt kivonszolták az üstből, vad rengés rázkódtatta meg az Ősök Csarnokának padlóját. A síkföldit cipelők visszatántorodtak, amint a padozat megrepedt, majd teljesen szétnyílt előttük. Egy része beomlott, magával ragadva a gomolygó mélységbe a nagy kereket üstöstől, láncostól.

— Ez az egész nyomorult mindenség a nyakunkba dől! — ordított föl Caramon, és fölnyalábolta a fivérét.

— Futás! Vissza Mishakal templomához — lihegte Tanis fájdalomtól elgyötörtén.

— Már megint csak az istenekben bízhatunk — morogta Kova, és a félelf nem tudott mit válaszolni neki.

Sturm megfogta Zúgószél karját, hogy segítsen neki fölállni, de a síkföldi megrázta a fejét és elhárította a támogatást. — Nem komolyak a sebeim, ne törődj velem! — mondta és ott maradt összegörnyedve a repedezett padozaton. Tanis kérdőn nézett Sturmra, amire a lovag kurta vállrándítással felelt. A solamniaiak nemes és tiszteletre méltó dolognak tartották az öngyilkosságot, az elfek viszont szentségtörésnek tekintették.

Tanis belemarkolt a síkföldi hosszú, sötét hajába és hátrafeszítette a fejét, hogy a döbbent férfi kénytelen legyen szembenézni vele. — Csak rajta! Feküdj le és halj meg! — förmedt rá összeszorított foggal. — Hozz szégyent a Főnökasszonyodra... neki legalább volt bátorsága küzdeni!

Zúgószél tekintete felizzott. Elkapta Tanis csuklóját, és olyan erővel penderítette félre őt, hogy a félelf fájdalmas nyögéssel a falnak tántorodott. A barbár fölkelt, gyűlölettel teli pillantást vetett Tanisra, megfordult és támolyogva, lehajtott fejjel megindult a rengő folyosón.

Tanist Sturmnak kellett fölsegítenie, annyira elhatalmasodott rajta a fájdalom. Lábukat a lehető legszaporábban szedve a többiek után eredtek... a padozat már tébolyultan imbolygott alattuk. Sturm egyszer csak megcsúszott, és mindketten a falnak estek. A folyosóra kizuhant egy szarkofág és elébük terítette gyászos tartalmát. Tanis lába elé odagurult egy koponya, iszonyodást keltve az éppen térdre rogyó férfiban. De ő mégis attól félt a legjobban, hogy a fájdalomtól eszméletét veszti.

— Menj! — mondta volna a lovagnak, de nem jött ki hang a torkán. Sturm föltámogatta és egymásba kapaszkodva vánszorogtak tovább a folyosót elborító, fojtogató porban. A Holtak Útjának nevezett lépcső alján belebotlottak a surranóba.

— A többiek? — kérdezte Sturm a portól elcsukló hangon.

— Már fölmentek a templomba! Caramon mondta, hogy várjalak meg itt benneteket. Kova szerint a templom biztonságos, igazi erős törpeépítmény. Raistlin magához tért, és ő is azt mondja, hogy biztonságos. Meg hogy az istennő tart valamit a tenyerén. Zúgószél is ott van. Majdnem fölnyársalt a tekintetével, azt hittem, mindjárt megöl... de azért csak fölment a lépcsőn — hadarta Tass egy szuszra.

— Jól van, na — mondta Tanis, megállítva a szóáradatot. — Elég. Tegyél le, Sturm... Pihennem kell egy percet, különben végem. Menj föl Tass-sal, majd ott utolérlek... No, tűnjetek már el!