Az őszi alkony sárkányai

A társaság szürkületkor hagyta el Xak Tsaroth romjait: Nyugatnak indultak, a hegyek irányába. A levegőben már érezni lehetett a tél elejének csípős hidegét. Hűvös szél kergette falevelek suhantak el mellettük. Úgy döntöttek, hogy Vigaszba mennek, ott feltöltik a készleteiket, és meghányják-vetik, merre induljanak a leendő vezér felkutatására. Tanis máris előre látta a várható torzsalkodást. Sturm már most Solamniát emlegette, Aranyhold Menedékről beszélt, ő maga pedig úgy gondolta, hogy Mishakal Korongjai az elf királyságban lelnének a legnagyobb biztonságra.

Hosszan vitatkozva gyalogoltak az éjszakában. Nem találkoztak sárkányfattyakkal, s arra jutottak, hogy a Xak Tsarothból menekülök biztosan északnak fordultak, hogy csatlakozzanak a Sárkány Nagymester, Verminaard Nagyúr seregeihez. Először az ezüst hold kelt föl, azután a vörös. A kis csapat magasra fölkapaszkodóit a hegyek közé, hajtotta őket a kürtök rivalgása, míg csak erővel bírták. Az egyik magas csúcson ütöttek tábort. Minthogy féltek tüzet gyújtani, elköltötték szegényes vacsorájukat, őrséget állítottak és nyugovóra tértek.

Raistlin a pirkadat előtti hideg, szürke órában ébredt. Valamit megint meghallott. Vagy talán csak álmodott? De nem, hiszen hallja megint... mintha sírna valaki. Aranyhold, gondolta magában ingerülten és már vissza akart feküdni, de ekkor megpillantotta Buput, amint egy takaróba burkolózva keservesen zokog.

A varázsló körülkémlelt. A tábor túlsó oldalán őrködő Kova kivételével mindenki mélyen aludt. A törpe bizonyára nem hallott semmit, mert nem is nézett Raistlin felé. Fölkelt hát és halkan közelebb lépett a zokogóhoz, letérdelt a kis mocsári törpe mellé és a vállára tette a kezét.

— Mi a baj, kicsim?

Bupu hanyatt fordult, hogy fölnézhessen rá. Szeme vörös volt, orra duzzadt. Szurtos arcát könnyek barázdálták. Szipogott és keze fejével megtörölte az orrát. — Nem akar elhagy... veled akar menni — dadogta —, de jaj, nagyon hiányoz majd a népem! — újra sírva fakadt és kezébe temette az arcát.

Raistlin vonásai végtelenül ellágyultak, olyan kifejezés uralkodott el rajta, amilyet az ő érzelemvilágában soha nem is sejtett volna senki. Kinyújtotta a kezét és megsimogatta a törpelady gubancos haját... nagyon jól tudta, milyen az, ha valaki gyöngének és szerencsétlennek érzi magát, ha mások csak kinevetik és szánakoznak rajta.

— Igaz és jó barátom voltál, Bupu — suttogta. — Megmentetted az életemet és azokét, akik fontosak számomra. De most ugye megteszel nekem egy utolsó szívességet, kicsim? Visszamész. Nekem még hosszú és sötét, veszedelmes utakat kell megjárnom, mielőtt vándorlásaimnak vége szakad. Nem is kérhetlek rá, hogy tarts velem. Bupu fölemelte a fejét, gombszeme megcsillant, de nyomban sötét árnyék vetődött az arcára: — Jaj, de én nélkül te nem lesz boldog.

— Nem — nyugtatgatta Raistlin —, akkor leszek boldog, ha tudom, biztonságban visszaértél a tieidhez.

— Te biztos benne? — kérdezte Bupu izgatottan.

— Biztos vagyok benne!

— Akkor én megy — és a pöttöm alak fölállt. — De előbb te kapsz ajándék — és beletúrt jókora zsákjába.

— Nem, kicsim — mondta Raistlin, visszaemlékezve a döglött gyíkra —, erre nincs szükség... — de torkán akadt a szó, amikor meglátta, hogy kis barátnője előhúz a bugyrából egy... könyvet! Elképedve szemlélte, amint a sápadt, hajnali fény halványan megvilágítja az éjkék bőrkötésen ékeskedő ezüst rúnákat.

Előrenyújtotta reszkető kezét: — Fistandantilus Varázskönyve! — sóhajtotta.

— Neked kedves? — kérdezte Bupu szégyenlősen.

— Ó, igen, kicsim — kezébe vette a kincset és szeretettel megsimogatta puha kötését —, de hol...

— Elvettem sárkánytól — csipogta a törpelady —, mikor volt kék láng. Örülök, neked kedves. Most én megy. Megkeresem első Puffancs, Nagy Főhólyag! — ezzel vállára vetette a zsákját, megindult, de nyomban megtorpant és visszafordult. — Te biztos benne, nem kell gyíkgyógyulás, az a köhögés.

— Nem, köszönöm, kicsim — felelte Raistlin és fölállt. Bupu szomorúan ránézett, azután... micsoda merészség!... elkapta és megcsókolta a kezét! Elfordult végül és keserű sírással lehajtotta a fejét.

Raistlin odalépett hozzá és fejére tette a tenyerét. Ha létezik olyan erő, ó, Hatalmas Úr, amely még nem tárult föl előttem, úgy add meg... gondolta magában ünnepélyesen... hogy ez a kis teremtés biztonságban és boldogan élhesse le az életét.

— Isten veled, Bupu! — suttogta lágyan.

A pöttöm alak még egyszer rávetette imádattal teli pillantását, azután elfordult és elügetett, olyan gyorsan, ahogy csak otromba bakancsában képes volt rá.

— Mi volt ez az egész? — dörmögte a tábor másik végéből éppen ekkor odaérkező Kova. — Ó! — dünnyögte, amikor meglátta a távolodó, kis alakot. — Hát megszabadultál a kezes törpeladydtől?

Raistlin nem szólt semmit, csak olyan gonosz pillantást vetett Kovára, amelytől a törpe összerázkódott és sietve odébbállt.