Az őszi alkony sárkányai

— Öld már meg! — rikoltotta az egyik északi fickó. — Hadd visítson, mint a többiek!

— Inkább kimetszem azt a ferde szemét! — rántott kardot a sárkányfattyú.

— Ez már igazán tűrhetetlen! — kiáltotta Sturm, majd felpattant a helyéről. A társai is követték a példáját, bár kevés reményük lehetett az elf megmentésére, olyan távol voltak tőle. Hanem a segítség közelebb volt: Tika Waylan meglendítette súlyos, öntöttvas tepsijét és lesújtott vele a sárkányember koponyájára.

Élesen konduló hang hallatszott. A sárkányfattyú egy pillanatig bambán meredt a lányra, majd a padlóra rogyott. Az elf kését előrántva rontott a lány felé ugró két másik sárkányfattyúra. Addigra Sturm is odaért és pallosa lapjával lebunkózta az egyik támadót. Caramon hatalmas markába kapta a másikat és behajította a bárpult mögé.

— Zúgószél! Ne engedd ki őket az ajtón! — kiáltotta Tanis, amikor észrevette a föltápászkodó hobgoblinokat. A síkföldi elkapta az egyiket, amikor az éppen a kilincs után nyúlt, egy másik elslisszolt mellette. Máris hallhatták, amint az őrség után rikoltozik.

Tika most egy hobgoblin fején próbálta ki tepsije keménységét, viszont egy másik a felé lóduló Caramon elől kiugrott az ablakon.

Aranyhold is fölkelt és megragadta Raistlin karját: — Használd a varázstudományodat — kérlelte az ifjú mágust —, csinálj már valamit!

A mágus hűvös pillantással mérte végig a lányt: — Reménytelen — suttogta —, erre nem pocsékolom az erőmet! Aranyhold dühödt pillantást vetett rá, de a mágus addigra már vissza is tért a kotyvalékához. A lány ajkát beharapva Zúgószélhez szaladt, kezében a Mishakal Korongjait tartalmazó zsákkal. Ekkor az utcán riadót fújó kürtök hangja harsant.

— Ki kell jutnunk innen! — kiáltotta Tanis, de ebben a pillanatban egy északi zsoldos vetette magát a nyakába és lerántotta őt a földre. Tasslehoff vad üvöltéssel pattant föl a bárpultra, és súlyos söröskorsókkal kezdte el hajigálni a félelf támadóját, éppen csak kicsivel vétve el Tanist nagy igyekezetében.

Kova a zűrzavar kellős közepén állva szembenézett az idegen elffel. — Én ismerlek! — kiáltott föl hirtelen. — Tanis, ez nem...?

Ekkor fejbe találta és rendesen kiütötte egy söröskupa.

— Oppardon! — makogta Tass.

Tanis torkon vágta az északit és otthagyta eszméletlenül az asztal alatt. Lehessegette Tasst a pultról és leültette a földre, majd odatérdelt az éppen magához térő, nyögdécselve fölemelkedő Kova mellé.

— Tanis, az az elf... — pislogott kábultan a törpe, majd megkérdezte: — Ki ütött le?

— Az a mélák az asztal alatt — rikácsolta Tass.

Tanis fölállt és a Kova említette elfre nézett: — Gilthanas? Az elf viszonozta a pillantását: — Tanthalas — mondta hidegen. — Sohasem ismertelek volna meg... ez a szakáll...

Ismét felüvöltöttek a kürtök, most már közelebbről.

— Hatalmas Reorx! — nyögte a törpe talpra kecmeregve. — Gyerünk innen kifelé! Futás a hátsó kijárathoz!

— Nincs már hátsó kijárat! — visította Tika vadul, még mindig a tepsivel hadonászva.

— Nincs ám — szólalt meg egy hang az ajtóból —, nincs hátsó kijárat... a foglyaim vagytok.

A helyiséget fáklyafény világította be. Szemük fölé ellenzőként tartva a kezüket, a társaság tagjai az ajtóban álló tömzsi alakra, és a mögötte felsorakozó hobgoblinokra néztek. Csattogó léptek zaját hallották odakintről, azután... mintha több száz gonosz manó szeme leselkedne rájuk az ablakokon és az ajtónyíláson át... A helyiségben még életben maradt hobgoblinok összeszedték magukat, és fegyvereikkel hadonászva, vérszomjas tekintettel méregették a társaságot.

— Térj észre, Sturm! — kiáltotta Tanis, és megragadta a lovagot, aki rohamra indult volna a köréjük lassan acélgyűrűt vonó goblinok hadára. — Megadjuk magunkat! — mondta nekik a félelf.

Sturm dühödten nézett rá, s egy pillanatra maga Tanis is megrettent, hogy nem engedelmeskedik neki.

— Kérlek, Sturm — fordult a lovaghoz halkan —, bízz még bennem! Még nem jött el a halálunk órája!

Sturm tétovázott, de közben szemét le nem vette a fogadót teljesen elözönlő goblinhordáról. Azok tartva a kardjától és vitézségétől, ugyan hátrább húzódtak, de a lovag tisztában volt vele, hogy a legkisebb gyanús mozdulatára egyként vetnék rá magukat. — “Még nem jött el a halálunk órája!” Milyen különös szavak! Vajon miért mondhatta ezt Tanis? Talán mindenkinek tudni előre a halálának óráját? Nos, ha így volna is, Sturm valóban érezte, hogy ez még nem az... legalábbis ő mindent megtesz ellene. Abban nem lenne semmi dicsőség, ha egy kocsmában érné el a vég, holmi goblinok bűzös csülkei alatt.

Amint a lovag eltette a fegyverét, az ajtóban álló alak elérkezettnek látta az időt, hogy közel száz fegyveres kísérőjének gyűrűjében belépjen az ivóba. Ismét előttük állt tehát Varangyh altörzsmester, májfoltos, szürke bőrével és szaporán pislogó, piros malacszemével.

Tasslehoff nyelt egyet és gyorsan odapattant Tanis mellé. — Talán csak nem ismer föl bennünket — suttogta a fülébe

-, már alkonyodott, amikor azt a pálcát keresve föltartóztattak bennünket.