Az őszi alkony sárkányai

Váratlanul Raistlin lépett közbe: letette varázspálcáját, a varázsszereit tartalmazó csomagocskákat és a zsákját, benne értékes varázskönyveivel. Az utóbbiak nem izgatták különösebben: bűvös igék védelmezték a tartalmukat. Ha a tulajdonosukon kívül bárki olvasni próbálná őket, nyomban elvesztené az eszét. Varázspálcája pedig maga is pompásan gondot tudott viselni magára. A mágus ezután Aranyhold felé nyújtotta a kezét.

— Add oda neki a táskát — mondta csöndesen —, különben megölnek bennünket.

— Hallgass csak rá, aranyom — biztatta őt Varangyh —, ez egy értelmes ember.

— Inkább áruló! — kiáltotta a lány, magához szorítva kincsét.

— Add oda nekik azt a holmit! — ismételte meg Raistlin hipnotikus hangon.

Aranyhold érezte, amint elgyöngül... a mágus különös ereje fölébe kerekedik. — Neem! — csuklott el a hangja. — Ez az egyetlen reményünk...!

— Nem lesz semmi baja — suttogta Raistlin, a lány tiszta, kék szemébe fúrva tekintetét. — Emlékezz csak arra a pálcára! Mi történt, amikor én hozzáértem?!

Aranyhold pislogott: — Igen — motyogta —, téged megégetett. — Pszt! — intette le Raistlin fürgén — csak add oda nekik azt a táskát! Ne izgulj, nem lesz semmi baj! Az istenek megvédik a maguk dolgait.

Aranyhold még egyszer a varázslóra pillantott, majd vonakodva igent intett a fejével. Raistlin kinyújtotta vékony kezét, hogy elvegye tőle a csomagot. Varangyh altörzsmester mohón figyelte a táskát: vajon mi lehet benne? Persze úgyis kideríti hamarosan, de nem ez előtt a goblincsorda előtt.

Végül egyetlen személy maradt csak, aki nem engedelmeskedett a parancsnak. Sturm mozdulatlanul állt a helyén, arca sápadt volt, szeme vészesen villogott. Keményen markolta atyja ősi, kétkezi pallosát. Hirtelen megpördült, amint karján megérezte Raistlin hideg szorítását.

— Biztosítlak, hogy semmi baja nem esik — suttogta a mágus.

— Hogyan? — kérdezte a lovag, úgy rázva le a varázsló érintését, akár egy mérges kígyót.

— Azt nem mondom el neked, hogyan csinálom — sziszegte Raistlin. — Megbízol bennem, vagy sem... döntsd el magad! Sturm habozott.

— Ez nevetséges! — rikoltotta Varangyh. — Öljétek meg a lovagot! Öljétek meg mindet, ha tovább akadékoskodnak! Már rég aludnom kellene!

— Jól van hát — mormolta Sturm fojtott hangon. Odament a halomba rakott fegyverekhez és a tetejére tette nagy tisztelettel a pallosát. Jégmadárral és rózsával díszített ezüst hüvelye csak úgy csillogott a fényben.

— Óh, hát ez valóban csodás fegyver! — kiáltott fel Varangyh. Már lelki szemeivel látta is, amint oldalán a solamniai lovag kardjával Verminaard Nagyúr elé járul kihallgatásra. — Talán valóban át kellene adnom megőrzésre. Hozd ide...

Ám, mielőtt befejezhette volna mondókáját, Raistlin fürgén előreszökkent és lekuporodott a fegyverhalon mellé. Ujjai hegyéből éles fénysugár villant elő. Becsukta a szemét és kinyújtott kezét a fegyverek és egyéb holmik fölé tartva, különös szavakat mormolt maga elé.

— Állítsátok meg! — ordította Varangyh, de senki sem moccant a szavára.

Végül Raistlin elhallgatott és feje erőtlenül előrebukott. Fivére nyomban a segítségére sietett.

De Raistlin magától fölállt. — Tudjátok meg — hordozta körül arányló tekintetét a helyiségen —, hogy varázslat béklyójába vertem a holminkat. Bárki hozzáér, azt apránként emészti el Catyrpelius, a hatalmas féreg, az abyssi mélységek lakója, aki fölnyúl értetek és kiszívja a véreteket, míg nem marad belőletek más, mint egy kiszáradt, üres porhüvely!

— Catyrpelius, a hatalmas féreg! — lihegte Tasslehoff csillogó szemmel. — Ez hihetetlen! Még sohasem hallottam... Tanis a surranó szájára tapasztotta a tenyerét.

A goblinok riadtan léptek hátra a zöldes fényben tündöklő fegyverektől.

— Szedje már össze valaki azokat a vackokat — parancsolta Varangyh dühödten.

— Szedd össze magad — morogta egyik goblinja.

Nem moccant senki... Varangyh elveszítette a csatát. Bár nem dicsekedhetett valami fényes képzelőerővel, a hatalmas féreg, Catyrpelius képe azért eleven valóságként jelent meg a tudatában. — Jól van hát — morogta —, akkor vigyétek a foglyokat! Zárjátok be őket a ketrecbe, aztán hozzátok azokat a fegyvereket is, különben magatok kívánjátok majd, hogy inkább az a hogyishívják féreg szívogassa a véreteket! — Ezzel az altörzsmester tajtékozva elcsattogott.

A goblinok az ajtó felé terelték foglyaikat, meg-megbökdösve őket a kardjukkal, de Raistlinhez nem nyúlt senki.

— Csudálatos egy varázslat, Raist — dörmögte Caramon csöndesen. — Ugyan milyen erős lehet? Talán még...

— Körülbelül olyan erős, mint a te eszed — suttogta Raistlin és fölemelte a jobb kezét. Amint Caramon megpillantotta fivére tenyerén a villanópor kusza, fekete nyomait, hirtelen megértette a dolgot és szélesen elvigyorodott. Tanis hagyta el utolsóként a fogadót. Vetett még rá egy búcsúpillantást... a mennyezetről egyetlen lámpa fityegett, az asztalok fölborogatva, a székek összetörve, a mennyezet gerendái elfeketedtek, néhol teljesen keresztülégtek a tűzvésztől. Az ablakokat vastag, fekete korom takarta.