Az őszi alkony sárkányai

Varangyh altörzsmester föltárta a társaság ketrecének ajtaját — és ordítva sürgette a hobgoblinokat, hogy gyorsabban hozzák a foglyukat. A goblinok a többi foglyot tartották sakkban, míg a hobgoblinok belökték Therost a ketrecbe.

Varangyh altörzsmester sietve rájuk csapta az ajtót. — Ez megvolna! — üvöltötte. — Fogjátok be a barmokat! Indulunk! Goblinok csoportjai megtermett jávorszarvasokat tereltek a tisztásra és nekiláttak, hogy a ketrecszekerek elé fogják őket. Ordítozásuk és kapkodásuk Tanist nem érdekelte... rémült figyelmét csak a kovács kötötte le.

Vasverő Theros ájultan hevert a ketrec aljára vetett szalmán. Erős jobb keze helyén szánalmas csonk meredezett. A karját közvetlen a válla alatt csapták le, láthatóan valami tompa eszközzel. A borzalmas sebből patakzott a vér és tócsákba gyűlt a ketrec padlóján.

— Legyen ez jó lecke mindazok számára, akik az elfeket segítik! — kiáltotta belesve a rácson az altörzsmester, és piros malacszeme elővillant vaskos zsírpárnái közül. — Többé ez már nem kovácsol semmit, hacsak új karja nem nő! Majd én... affene! — egy nagyra nőtt jávorszarvas ment neki és ledöntötte a lábáról.

Miután nagy nehezen föltápászkodott, Varangyh nekiesett a szarvast vezető alaknak. — Sestun! Te félkegyelmű! — ordította, és egyetlen csapással a földre terítette a nála jóval kisebb teremtményt.

Tasslehoff kíváncsian mustrálta a szerencsétlent, gondolván, hogy valami kis növésű goblin lehet. De hamar, rájött, hogy csak egy goblinpáncélt öltött mocsári törpe. A kis figura nagy nehezen fölállt, hátratolta túlméretezett sisakját és gyilkos pillantással kísérte a karaván eleje felé csörtető altörzsmestert, azután sárkupacokat kezdett hajigálni utána. Ettől láthatóan megnyugodott a lelke, mivel hamarosan fölhagyott vele és visszafordult, hogy helyére terelje a lomhán mozgó jávorszarvast.

— Hűséges barátom — suttogta Gilthanas és kezébe vette a kovács nagy, fekete bal kezét. — Lám, hűségedért az életeddel fizettél.

Theros bágyadtan ránézett, de szemmel láthatóan nem hallotta az elf szavait. Gilthanas megpróbálta elszorítani a szörnyű sebet, de a vér csak tovább ömlött a szalmára. A kovács életereje fogytán volt.

— Nem — szólalt meg ekkor Aranyhold a szenvedő mellé térdelve. — Nem kell föltétlenül meghalnia. Én gyógyító vagyok.

— Hölgyem — vetette oda Gilthanas ingerülten — Krynn egyetlen pontján sincs olyan gyógyító, aki segíthetne ezen az emberen. Máris több vért veszített, mint amennyi összesen van egy törpének! A pulzusa olyan gyönge, hogy alig érzem. A legkegyesebb dolog, ha hagyjuk békében meghalni, mindenféle barbár hókuszpókusz nélkül.

De Aranyhold nem törődött vele. Tenyerét Theros homlokára tette és behunyta a szemét.

— Mishakal — kezdett imába —, te, a gyógyítás szeretett istennője, áldd meg ezt az embert! Ha még sorsa nem teljesedett be, gyógyítsd meg őt, hogy éljen és szolgálhassa az igazság ügyét!

Gilthanas tovább tiltakozott és már nyúlt, hogy félrehúzza Aranyholdat. Hirtelen megdermedt és eltátotta a száját a csodálkozástól. A kovács sebének vérzése elállt és ámuló szeme láttára kezdett összeforrni fölötte a hús. A sebesült fakóbarna bőrébe visszaköltözött a melegség, légzése megnyugodott és könnyebbé vált, majd elnyomta őt a jótékony, egészséges álom. A közeli ketrecekből áthallatszott a többi fogoly ámuló mormogása és sóhajtozása. Tanis ijedten pillantott körül, nem vett-e észre valamit valamelyik goblin vagy sárkányfattyú, de mindnyájukat teljesen lekötötte a rakoncátlan szarvasok befogása a ketrecek elé. Gilthanas visszahúzódott a ketrec sarkába és onnan nézte Aranyholdat elgondolkodva.

— Tasslehoff, kotorj össze egy kevés szalmát! — utasította Tanis a surranót. — Caramon és Sturm, segítsetek odacipelni őt a sarokba!

— Tessék! — nyújtotta Zúgószél a köpönyegét. — Takarjátok be ezzel.

Aranyhold, miután megbizonyosodott róla, hogy Theros kényelmesen fekszik, visszatért a helyére, Zúgószél mellé. Arca olyan nyugodt és békés volt, mintha a ketrecen kívüli hüllőlények lennének az igazi foglyok, nem pedig ők. Már délre járt, amikor a karaván végre szedelőzködni kezdett. Pár goblin némi ennivalófélét lökött a ketrecbe: húscafatokat meg kenyérmaradékot, de a rothadó, bűzös húsból senki sem tudott enni egy falatot sem, hát kihajigálták a ketrecből. A kenyeret viszont mohón felfalták, mivel az előző este óta egyikük sem evett semmit. Varangyh hamarosan mindent rendben talált, előre ügetett hát bozontos póniján és kiadta a parancsot az indulásra. Nyomában Sestun, a mocsári törpe poroszkált. Amikor megpillantotta a ketrec mellett a sárban és mocsokban heverő húscafatot, megtorpant, fölkapta és mohón a szájába gyömöszölte.

Egy-egy ketrecszekér elé négy jávorszarvast fogtak be. Elöl, durván összeeszkábált padfélén két-két hobgoblin ült: egyikük a gyeplőt tartotta, másikuk kardot és ostort markolt.

Varangyh a menet élére állt, mögé vagy ötven páncélos, jól fölfegyverzett sárkányfattyú sorakozott fel. Egy másik, legalább dupla annyi hobgoblinból álló csapat a ketrecek mögött várta az indulást.