Az őszi alkony sárkányai

— Azt kérdem, hallottad-e, amit mondtam? — bökdöste az öreg a tölgyet egy kopott sétapálcával. — Azt mondtam, hogy mozdulj, és úgy is értettem. Azon a sziklán üldögéltem — mutatott egy kődarabra — és öreg csontjaim élvezték a fölkelő nap első sugarainak meleget, amikor arcátlanul hűvös árnyékot vetettél rám! Azt mondtam, menj innen, de rögtön!

De a fa nem válaszolt neki semmit, és persze nem is mozdult.

— Nem tűröm tovább az arcátlanságodat! — kiáltotta a vénember és botjával csépelni kezdte a fát. — Menj innen, vagy... vagy én...

— Valaki dugja be ezt a holdkórost az egyik ketrecbe! — ordította a karaván elejéről hátrakocogó Varangyh altörzsmester.

— Vegyétek le rólam a kezeteket! — visított az öreg a köré szökkenő sárkányfattyakra. Erőtlenül csapkodta őket a pálcájával, míg végül el nem vették tőle. — A fát tartóztassátok le! — óbégatta. — A napfény eltakarása! Ez a vád ellene!

A sárkányfattyak az öreget felkapták és behajították Tanisék ketrecébe, ahol köpönyegébe gabalyodva elnyúlt a padlón.

— Nincs semmi bajod tiszteletre méltó öreg? — kérdezte Zúgószél és segített fölülni a vénembernek. Aranyhold is ellépett Theros mellől. — Mondd, öreg — szólt hozzá lágyan.

— Nem sérültél meg? Én papnője vagyok...

— Mishakalnak — vágta rá a vénember a lány nyakékére pillantva. — Hm, hmm, milyen érdekes, igazán — és csodálkozó tekintettel mérte végig az ékszert. — Igazán nem látszol háromszáz évesnek!

Aranyhold csak pislogott tanácstalanul, nem jött a nyelvére semmi válasz. — Hogyan találtad ki? Talán fölismerted...? Hát, valóban nem vagyok háromszáz éves... — habogta zavartan.

— Hát persze, hogy nem vagy! Bocsáss meg, kedvesem! — simogatta meg a kezét a vénség. — Különben sohase emlegessük egy hölgy életkorát a nyilvánosság előtt! Bocsáss meg, többé nem fordul elő! Ez a mi kis titkocskánk...

— mondta az öreg sipító suttogással.

Tass és Tika nem bírta tovább vihogás nélkül. Az öreg körülnézett. — Kedves tőletek, hogy megálltatok miattam és fölvettetek... még hosszú az út Qualinostig.

— De mi nem is Qualinostba tartunk — vágott közbe Gilthanas élesen.

— Rabok vagyunk és Pax Tharkas bányái felé hurcolnak.

— Ó! — nézett körül az öreg még egyszer, felületesen. — Nos, akkor... vajon hamarosan ideér az a másik csapat? Megesküdtem volna rá, hogy ez lesz az!

— Mi a neved, kedves öreg? — kérdezte tőle Tika.

— Hogy a nevem? — tétovázott az öreg homlokát ráncolva. — Fizban? Igen, Fizban!

— Szóval Fizban — ismételte meg Tasslehoff, amikor a szekér ismét nekilódult. — Hiszen az nem is név!

— Valóban nem? — kérdezte az öreg ijedten. — Az már igazán nagy baj... egészen megkedveltem!

— Szerintem nagyon is rendes név! — vetett lesújtó pillantást Tika a surranóra. Tass erre visszavonult az egyik sarokba és sóvárogva nézte az öreg válláról csüngő erszénykéket.

Váratlanul erősen felköhögött Raistlin, a rohamai egyre súlyosabbakká váltak. Teljesen kimerült és keserves fájdalmai lehettek. A teste csak úgy tüzelt. Aranyhold sem tudott segíteni rajta. Caramon odatérdelt mellé és letörölte szája széléről a ráfröccsent véres nyálat.

— Az a kotyvalék kellene, neki, amit mindig iszik — sóhajtotta a harcos panaszosán. — Még sohasem láttam ilyen rossz állapotban. — Ha nem hallgatnak a szép szóra — dühöngött az óriás —, majd betöröm a fejüket! Nem érdekel, hányan vannak!

— Majd beszélünk velük, amint megállunk pihenőre — ígérte Tanis, bár előre tudta az altörzsmester várható válaszát.

— Bocsánat — motyogta az öreg —, szabad? — és letelepedett Raistlin mellé. Az ifjú varázsló homlokára tette a kezét és pár szót mormolt határozottan. A közelebb húzódó Caramon csak annyit hallott, hogy “Fistandan...”, meg “Nincs itt az idő...” Ez semmiképp sem lehetett olyasféle gyógyító ima, amilyennel Aranyhold próbálkozott, de Caramon észrevette, hogy a fivére reagál rá! Persze a reakciója elég különösre sikeredett. Raistlin szemhéja megremegett, majd fölpattant. Vad tekintettel meredt az öregre, aztán gyönge kezével elkapta a csuklóját. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha fölismerné a vénséget, de ekkor Fizban csöndesen elhúzta szeme fölött a kezét. A rémület kifejezése megenyhült és zavarodottságnak adta át a helyét.

— Hahó! — bődült rá ekkor Fizban. — A nevem... izé... Fizban! — és keményen ránézett Tasslehoffra, nehogy a csibész ismét fölvihogjon.

— Te... varázsló vagy — lihegte Raistlin. A köhögése teljesen elmúlt.

— Hmm, igen... azt hiszem...

— Én is mágus vagyok — próbált meg fölülni Raistlin.

— Na ne tréfálj — az öreg úgy nézett ki, mint akit megcsiklandoztak. — Micsoda kicsiny világ ez a Krynn! Föltétlenül meg kell, hogy tanítsalak — egy-két trükkömre! Van egy varázsigém... egy tűzgolyó... nos, lássuk csak, hogy is van? És az öreg hosszasan eltöprengett, míg a karaván meg nem állt hajnali pihenőre.

4 Szabadulás. Fizban varázstudománya

Raistlinnek szenvedett a teste, Sturmnak gyötrődött a lelke, de a négynapi bezártság során a legnagyobb kínokat mindannyiuk közül bizonyára Tasslehoff állta ki.