Az őszi alkony sárkányai

— Mi ez? Mi történik odakint? — kérdezte Tanis Gilthanastól. De az elf, ügyet sem vetve rá, az erdő sötétjébe meresztette a szemét. — Porthios! — kiáltotta.

— Mi ez a lárma, Tanis? — szólalt meg négy nap óta először Sturm és fölült.

— Porthios Gilthanas bátyja... azt hiszem, megpróbál kiszabadítani. — Ekkor egy nyíl csapódott a ketrec oldalába, arasznyira süvítve el a lovag mellett.

— Szép kis szabadulás, ha a hulláinkat szedik majd ki innen a végén! — hanyatlott vissza a padlóra Sturm. — Én meg azt hittem, hogy az elfek igazi mesterlövészek.

— Hasalj le! — kiáltott rá Gilthanas. — A nyilakkal csak a menekülésünket fedezik. Ez amolyan mentőportya... az én népem nem képes szemtől szembe megtámadni egy nagyobb sereget. Készüljünk föl rá, hogy az erdőbe rohanjunk.

— De hogy jutunk ki ebből a ketrecből? — csattant föl Sturm.

— Nem tehetünk meg mindent helyettetek — felelte Gilthanas hidegen.

— Vannak itt varázslók...

— Semmit sem tehetek az eszközeim nélkül — sziszegte Raistlin egy deszkapad alól. — Hasalj le, öreg — szólt rá Fizbanra, aki a fejét föltartva kíváncsian tekingetett körül.

— Talán én segíthetek — mormogta a vén mágus fölcsillanó szemmel —, hadd gondolkozzam csak...

— Abyss összes mélységére, mi a fene történik itt? — hangzott a sötétből Varangyh altörzsmester bősz üvöltése. Hamarosan maga is megjelent, sebesen ügetve bozontos póniján. — Miért álltunk meg?

— Megtámadtak! — visította Sestun és előbújt a ketrec alól, ahol menedéket keresett.

— Támadás? Blyxtshok! Mozduljon már ez a vacak! — bömbölte Varangyh. Ebben a pillanatban nyílvessző csapódott a nyergébe. Kitáguló, vörös disznószeme rémülten meredt az erdő sötétjébe. — Megtámadtak! Az elfek! Ki akarják szabadítani a foglyokat!

— Kocsis és őr eleste! — nyüszítette Sestun a ketrec oldalához lapulva, amint egy nyílvessző közvetlenül mellette suhant el. — Én mit csinálja?

Varangyh feje fölött is elsüvített egy nyíl. Elhajolva előle meg kellett kapaszkodnia a pónija nyakában, hogy le ne pottyanjon. — Küldök másik kocsist — mordult sietve. — Te itt maradsz! Az életed árán is vigyázz a foglyokra! Te leszel a felelős, ha megszöknek!

Ezzel az altörzsmester pónija véknyába vágta sarkantyúját, mire a félelemtől megvadult állat előreszökkent. — Őrség! Hobgoblinok! Ide hozzám! — üvöltötte Varangyh a sereghajtók felé vágtatva. Távolról is jól hallották ordítozását: — Elfek százai! Be vagyunk kerítve! Irány észak! Ezt jelentenem kell Verminaard Nagyúrnak. — Az egyik sárkányfattyú kapitányt meglátva lefékezte póniját. — Ti vigyázzatok a foglyokra! — majd üvöltözve továbbvágtatott és jó száz hobgoblin martalócával a nyomában elszelelt a csatatérről. Egy-két pillanat és teljesen nyomuk veszett.

— Nos, a hobgoblinok ezzel el vannak intézve — mormolta Sturm és arcvonásait megszelídítette a mosoly. — Most már nincs más gondunk, mint ez a félszáz sárkányfattyú. Mellesleg nemigen hiszem, hagy valóban százával volnának odakint az elfek!

Gilthanas megrázta a fejét: — Úgy húszan lehetnek talán.

A padlón hasaló Tika óvatosan fölemelte a fejét és dél felé pillantott. Vagy mérföldnyire tőlük látta, amint a sárkányfattyak az út mindkét oldalán fedezéket keresnek a rájuk támadó elf íjászok elől. Megérintette Tanis karját és odamutatott.

— Ki kell jutnunk ebből a kalitkából! — jelentette ki Tanis. — A sárkányfattyak aligha vesződnek Pax-Tharkasba szállításunkkal most, hogy Varangyh kereket oldott. Inkább halomra öldösnek bennünket itt, a rácsok között. Caramon, mit tudsz tenni?

— Megpróbálom — dörmögte a harcos. Fölállt és hatalmas markába fogta a rács két rúdját. Szemét becsukva mély levegőt vett és megpróbálta azt szétfeszíteni. Arca kivörösödött, karján kidagadtak az izmok, öklén a bütykök kifehéredtek. De minden hiába! Caramon kimerültén lihegve elnyúlt a padlón.

— Sestun! — rikkantott ekkor Tasslehoff. — A baltád! Üsd le a lakatot!

A mocsári törpe tágra meresztette a szemét, a foglyokra bámult, aztán az út felé fordult, amerre a főnöke elporzott. Arca eltorzult a határozatlanság kínjától.

— Sestun! — próbálkozott újra Tasslehoff, amikor megint elsüvített mellette egy nyílvessző. A mögöttük elvonuló sárkányfattyak lövöldöztek a ketrecekre. Tass a padlóra vetette magát. — Sestun — erősködött tovább —, szabadíts ki bennünket és velünk jöhetsz!

A szilárd elhatározás megkeményítette a kis alak vonásait. A társaság tagjai a körmüket lerágták az izgalomtól, míg Sestun hátranyúlt a válla fölött a háta kellős közepéhez erősített fegyverért. Tapogató keze végre megtalálta a nyelét és előrántotta a szekercét, amelynek feje megvillant a szürkés hajnali fényben.

Mindezt látva Kova felhördült: — Az a balta még nálam is öregebb... talán még az Összeomlás előttről való. Még egy surranó fejét sem tudná lecsapni vele, nemhogy azt a zárat!