Az őszi alkony sárkányai

— Fedezékbe — üvöltötte Raistlin és maga is becsusszant a pad alá. Sestun, amint meglátta, hogy az öreg a zárra és azon túl rá magára szegezi az ujját, rémülten sikítva hasra vetette magát. Három sárkanyfattyú éppen akkor ért oda az ajtóhoz, és ijedten megtorpanva fölpillantottak.

— Mi az? — ordította Tanis.

— Tűzgolyó! — visította Raistlin, s ebben a pillanatban valóban hatalmas, narancsvörös tűzlabda pattant ki a vén mágus ujjainak begyéből és nagy dörrenéssel nekicsapódott a ketrec ajtajának. Tanis karja mögé rejtette arcát, hogy így védje magát a körülötte pattogó szikráktól és lángoktól. A felizzott levegő égette a torkát és a tüdejét. Hallotta a sárkányfattyak fájdalmas üvöltését és érezte az égett hüllőhús bűzét. A következő pillanatban már a füsttől fuldokolt.

— Ég a padló! — bömbölte Caramon.

Tanis kinyitotta a szemét és nehézkesen fölállt. Azt hitte, hogy az öreg varázslóból is csak egy kis hamukupac marad, mint a rács előtt megjelent sárkányfattyakból. De Fizban ott állt a helyén, megperzselődött szakállát tépkedte és a vasajtót bámulta csalódottan, mely még mindig zárva volt.

— Pedig ennek igazán működnie kellett volna! — sóhajtotta.

— És mi van a lakattal? — kiáltotta Tanis és tekintetével megpróbált keresztülhatolni a sűrű füstön. A rács vasrúdjai vörösen izzottak.

— Meg sem moccant! — hörögte Sturm. Megpróbált közelebb férni a ketrecajtóhoz, hogy kirúgja, de az izzó rácsból áradó forróság megállította. — A lakat már eléggé átforrósodhatott, hogy eltörjük — mondta fuldokolva.

— Sestun! — nyomott el minden más hangot Tasslehoff éles rikoltása. — Próbáld meg újra! Siess!

A mocsári törpe föltápászkodott, nekiveselkedett és melléütött, ismét lecsapott és végre talált. A föltüzesedett fém elpattant, a zár engedett, az ajtó kitárult.

— Tanis, segíts! — kiáltotta Aranyhold, miközben Raistlin segítségével megpróbálta levonszolni a sebesült Therost füstölgő szalmaágyáról.

— Sturm! A többiek! — kiáltotta Tanis, aztán a köhögés belefojtotta a szót. A ketrec elejébe támolygott, mialatt a többiek kiugráltak. Sturm magával vonszolta a vén Fizbant is, aki még mindig bánatosan meredt az ajtóra.

— No gyerünk, öregem! — ordította, de gyengéd mozdulata, ahogy megragadta a vénember karját, meghazudtolta hangjának nyerseségét. A lángoló ketrec maradványai közül kiugró Fizban egyenesen Caramon, Raistlin és Tika karjaiba zuhant. Tanis és Zúgószél a vállánál fogva vonszolta ki a kovácsot: Aranyhold Sturmmal együtt abban a pillanatban ugrott le a kocsiról, amikor a ketrec teteje beomlott.

— Caramon, hozd el a fegyvereinket a társzekérről! — utasította Tanis a harcost. — Sturm, te is menj vele! Kova és Tasslehoff hozzátok a csomagokat! Raistlin...

— Én majd hozom a magamét — mondta a füsttől fuldokolva a varázsló. — És a pálcámat is... senki más nem nyúlhat hozzájuk.

— Rendben van! — vágta rá gyorsan a félelf. — Gilthanas...

— Én nem tartozom neked engedelmességgel, Tanthalas — vetette oda az elf, és vissza se tekintve befutott a fák közé.

Mielőtt Tanis bármit utána kiálthatott volna, Sturm és Caramon érkezett vissza futva. Caramon ökle több horzsolt sebből vérzett... rajtakaptak két sárkányfattyút, amint a szekeret fosztogatták.

— Igyekezzetek — süvöltötte Sturm —, még egy csomó közeleg! Hová lett az elf barátod? — kérdezte ekkor Tanistól gyanakvón.

— Előrement az erdőbe — felelte Tanis, majd hozzátette: — És ne feledd, ő és az ő népe szabadított ki bennünket!

— Valóban? — kérdezte Sturm összeszűkülő szemmel. — Én úgy gondolom, hogy az elfek és a vénember jóvoltából közelebb álltunk a véghez, mintha maguk a sárkányok gondoskodtak volna rólunk.

Ebben a pillanatban hat sárkanyfattyú bukkant föl a füstből és torpánt meg rémülten a harcosok láttán.

— Futás az erdőbe! — kiáltotta Tanis és lehajolt, hogy segítsen Zúgószélnek Therost cipelni. Biztonságos helyre vitték a kovácsot, míg az egymás mellett harcoló Caramon és Sturm fedezte a visszavonulásukat. Mindketten azonnal rájöttek, hogy ezek a teremtmények egészen mások, mint amilyenekkel eddig harcoltak. A páncélzatuk és a színük is más volt, íjat és olyan hosszú kardot viseltek, amelyről valami undorító folyadék csöpögött. Mindkét harcosnak eszébe jutottak a savvá olvadó és robbanó csontú sárkányfattyútetemekről szóló történetek.

Caramon dühödt vadállatként, bömbölve indult rohamra és kardjával széles ívben lesújtott. Két hüllőlény pusztult el nyomban anélkül, hogy tudta volna, ki támadott rá. Sturm tisztelgett kardjával a másik négynek és ugyanazzal a mozdulattal, visszakézből lecsapta egynek a fejét. Máris a másik három felé fordult, de azok csak éppen eltáncoltak pallosa hegye elől, és vigyorogtak rá, mint akik várnak valamire.