Az őszi alkony sárkányai

— Ez a fegyver olyan volt, mint... nem, nem is olyan. Valójában egészen olyan... nem, ez se jó. Inkább a... majdnem a... szóval úgy nézett ki, mint egy dárda. Igen, ez az! Egy dárda! — Bólogatott komolyan. — És kiváló fegyver volt a sárkányok ellen.

— No, én szunditok egyet — mordult föl Caramon. Tanis elmosolyodott és megcsóválta a fejét, majd a rácsnak támaszkodva maga is lehunyta a szemét. A teljesen éber és unatkozó surranó reménykedve pillogott Raistlinre. Néha, ha éppen jó kedvében volt, a mágus mesélt néhány történetet a régmúlt idők varázslóiról, de most, köpönyegébe burkolózva Fizbant fürkészte kíváncsian. Az öreg egy deszkadarabon üldögélt, halkan horkolt, feje föl-le billegett, ahogy a zökkenők diktálták. Raistlin aranyszeme csillogó réssé szűkült, mintha valami váratlan, zavaró gondolata támadt volna. De egy pillanat múlva ő is fejére húzta kámzsáját és hátradőlt... arca elsüllyedt a csuklya árnyékában.

Tasslehoff fölsóhajtott, aztán földerült a képe, amint körülnézve megpillantotta a ketrecük körül ólálkodó Sestunt. Íme, történeteinek fogékony hallgatósága!

Közelebb intette a settenkedőt és belekezdett egyik kedvenc meséjébe. Közben a két hold lement... a foglyok mélyen aludtak. A hobgoblinok félálomban botorkáltak mögöttük és a táborverés esélyeit latolgatták. Varangyh altörzsmester elöl kocogott, előléptetésről álmodozva. Mögötte a sárkányfattyak morgolódtak durva nyelvükön és gyilkos pillantásokkal méregették az altörzsmestert, amikor éppen nem nézett oda.

Tasslehoff a ketrec szélén kilógatva a lábát, Sestunt tartotta szóval. A surranó kileste, hogy Gilthanas csak tetteti az alvást. Észrevette, amint az elf kinyitja a szemét és villámgyorsan körülpillant, amikor úgy véli, hogy senki sem figyel rá. Ez végtelenül felcsigázta Tass kíváncsiságát. Az volt az érzése, hogy Gilthanas keres, vagy éppenséggel vár valamit. Történetének szálai összekuszálódtak.

— És akkor... izé... előhúztam egy követ az iszákomból és odavágtam... hmm... egyenesen a varázsló fejéhez — fejezte be a mesét sietve. — A démon elkapta a lábát és lerántotta magához, Abyss fekete mélységébe.

— De előbb démon neked megköszön — igazította helyre Sestun, aki korábban már két változatát is hallotta ennek a történetnek. — Te elfelejt.

— Tényleg? — kérdezte Tass, szemét le nem véve Gilthanasról. — Nos, igen, a démon megköszönte nekem, de aztán visszavette a varázsgyűrűt, amelyet korábban adott. Ha nem lenne ilyen sötét, még láthatnád is a gyűrű csíkját az ujjamon.

— Nap fölkelés... reggel hamar... akkor látom — hadarta a mocsári törpe kíváncsian.

Még sötét volt, de a keleti ég alján már keskeny világos csík jelezte, hogy hamarosan fölvirrad keserves utazásuk negyedik napja.

Tass hirtelen valami madárfüttyöt hallott az erdőből. Nyomban több hasonló válaszolt rá. Milyen különös madárdal, gondolta magában. Ilyesmit még sohasem hallott, igaz nem is járt ilyen messze délen. Csak számos térképének egyike alapján sejtette, hol lehetnek éppen. Már átkeltek a Fehértajték folyó egyetlen hídján és tovább igyekeztek dél felé, Pax-Tharkas városába, amely a surranó térképén a nevezetes Tarsörét vasbányák helyeként szerepelt. A terep emelkedni kezdett és nyugat felől sűrű rezgőnyárerdők tűntek föl. A sárkányfattyak és hobgoblinok az erdő felé tekingettek és megszaporázták lépteiket. Ennek az erdőnek a mélyén volt Qualinosti, az ősi elf fészek. Ismét füttyentett egy madár, most már sokkal közelebbről. Tasslehoff haja az égnek meredt, amint ugyanaz a füttyszó közvetlenül a háta mögött is fölhangzott. Hátranézve meglátta, hogy Gilthanas fölállt és két ujját szájába kapva éles füttyszót hallat.

— Tanis — sikkantotta a surranó, de a félelf már ébren volt... és persze a többiek is.

Fizban is fölébredt, nagyot ásított és körülnézett — Ó, jól van — sóhajtotta —, itt vannak az elfek.

— Miféle elfek... hol? — ült föl Tanis hirtelen.

Váratlanul suhogó hang hallatszott, mint egy felröppenő szalonka szárnycsattogása. Az előttük haladó társzekér felől sikoltás, majd recsegés-ropogás hallatszott, amit a kocsisát vesztett tákolmány a következő kátyúba zöttyent és fölborult. Saját ketrecük hajtója erőteljesen megrántotta a gyeplőt, hogy megállítsa a jávorszarvasokat, mielőtt belerohannának a felfordult társzekérbe. A ketrec is veszedelmesen megbillent, ledöntve lábukról utasait. A kocsis újból megindította a szarvasokat, hogy kikerülje az útjukat álló roncsot.

A hajtó ekkor rémülten felüvöltött és a nyakához kapott, ahonnan tollas nyílvessző meredezett, élesen kirajzolódva a halványan fénylő hajnali égbolt kárpitja előtt. A hajtó teste lefordult az ülésről. Fegyveres társa fölpattant, kirántotta a kardját, de nyomban maga is előrebukott, mellében egy nyílvesszővel. A jávorszarvasok, amint megérezték, hogy a gyeplő ellazul, lelassították lépteiket, míg végre a ketrec egy döccenéssel megállt. Üvöltések és sikolyok visszhangoztak a karaván egész hosszában, a nyílvesszők sziszegésének kíséretében.

A foglyok hasra vetették magukat a ketrecben, hogy elkerüljék a nyílzáport.