Az őszi alkony sárkányai

Az elképzelhető legkegyetlenebb büntetés egy surranónak az, ha bezárják. Másfelől viszont az a hír járja, hogy bármely más lény számára az a legkegyetlenebb büntetés, ha egy surranóval együtt csukják be. Tasslehoff háromnapi szakadatlan fecsegése, viccelődése és mindenféle tréfája után a társaság minden tagja egész biztosan készségesen vállalt volna egy békés órát valamilyen kínpadon... legalábbis Kova szerint. Végül, amikor már Aranyhold is elveszítette a türelmét és majdnem lekevert neki egyet, Tanis száműzte Tasst a ketrec legvégébe. Lábát kilógatva, a surranó a rácshoz préselte a képét és csak az járt az eszében, hogy rövidesen belepusztul a semmittevésbe. Ennyire még sohasem unatkozott egész életében.

A dolgok érdekes fordulatot vettek Fizban megjelenésével, de az öreg szórakoztató értéke igencsak megkopott, amikor Tanis visszaadatta Tassal az erszénykéit. így aztán Tasslehoff, végső elkeseredésében, új célpontot talált magának.

Mégpedig Sestun, a mocsári törpe személyében.

A társaság általában derűs sajnálkozással figyelte Sestun sorsának alakulását. A mocsári törpe Varangyh gúnyolódásának és kegyetlenkedésének állandó tárgya volt. Egész éjszaka az altörzsmester parancsait teljesítette: üzenetet vitt tőle elölről, a menet végét lezáró hobgoblin kapitánynak, valami falnivalót cipelt Varangyhnak valamelyik társzekér rakományából, etette és itatta az altörzsmester gebéjét, és mindenféle undok munkát végzett, amit a főnöke csak képes volt kiagyalni számára. Varangyh napjában legalább háromszor fölrúgta, a sárkányfattyak állandóan piszkálták, a hobgoblinok pedig elszedték az ennivalóját. Még a jávorszarvasok is felé rúgtak, amint elügetett mellettük. A mocsári törpe olyan szomorúan dacos lélekkel viselte el az egész tortúrát, hogy végül kivívta a társaság minden tagjának rokonszenvét.

Ha éppen nem volt dolga, igyekezett is a közelükben maradni. Tanis kikérdezte őt a szülőföldje felől és arról, hogyan került az altörzsmester szolgálatába, hátha kiszedhet belőle valami újságot Pax-Tharkas városa felől: A története eltartott egy teljes napig és még egy nap kellett hozzá, hogy összerakják valahogy, mivel mindent a közepén kezdett, utána meg csapongóit előre-hátra.

Ami végül is kikerekedett belőle, a társaságnak nem nyújtott sok segítséget: Sestun, egy nagy csapat társával együtt a Pax-Tharkas körüli hegyekben tanyázott, amikor Verminaard Nagyúr sárkányfattyúcsapatai elfoglalták az acélfegyvereik előállításához nélkülözhetetlen vasércbányákat.

— Nagy tűz... egész nap, egész éjjel. Rossz szag! — fintorította el az orrát Sestun. — Én kap jó munkát, konyhában. Mások követ tör, nappal, éjjel. — Képe egy pillanatra földerült. — Én szerez forró leves. Nagyon forró.

— Itt elfancsalodott. — Levest kilöttyint... nagyon gyorsan fölforrósít páncélt. Verminaard Nagyúr egész hét hátán fekszik. Én jön altörzsmester — sóhajtotta — ...Én önkéntes.

— Talán lecsaphatnánk azokra a bányákra — derült föl Caramon.

— Jó ötlet — jegyezte meg Tanis eltöprengve —, és hány sárkányfattyú őrzi azokat a bányákat?

— Kettő! — tartotta föl Sestun mind a tíz bütykös ujját.

Tanis visszagondolt rá, hol hallottak ilyesmit utoljára és fölsóhajtott.

Sestun reménykedő pillantást vetett rá. — És van sárkány is, kettő.

— Két sárkány? — kérdezte Tanis hitetlenkedve.

— Nem több... kettő.

Caramon nyögve dőlt hátra. Xak Tsaroth óta a harcos igencsak komolyan vette a sárkánybajvívást. Sturm segítségével végiggondolták Huma minden legendáját, az egyetlen sárkányverőét, akire a lovag emlékezett. Sajnos mindeddig senki sem vette komolyan Huma történeteit (Solamnia lovagjait kivéve, akiket ezért mindenki kinevetett), így aztán a róla szóló mesék eltorzultak vagy feledésbe merültek az idők során.

— Egy lovag, az erő és az igazság bajnoka, ki lehívta a földre az isteneket, s ki Sárkánydárdát kovácsolt — dörmögte Caramon, Sturm felé pillantva, aki kábultan aludt a börtönük padlójára vetett szalmán.

— Sárkánydárda? — ébredt föl Fizban hangos horkantással. — Sárkánydárda? Ki locsog itt a Sárkánydárdáról?

— A fivérem — suttogta Raistlin keserű mosollyal. — A himnuszt idézi. Úgy látszik, a lovaggal együtt szenvedélyükké váltak a gyermekmesék és most már nem szabadulhatnak tőlük.

— Huma és a Sárkánydárda! — dörmögte a vénember a szakállát simogatva.

— Jó történet... és semmi több — ásított Caramon és megvakarta a mellét. — Ki tudja, mennyire igaz, mennyire valóság az a Sárkánydárda, vagy éppen maga Huma!?

— Azt viszont tudjuk, hogy a sárkányok valóságosak — dünnyögte Raistlin.

— Huma valóban élt — szólt közbe Fizban csöndesen —... és a Sárkánydárda is létezett — komorodott el ráncos képe.

— Valóban? — élénkült meg Caramon. — Elmondanád, milyen volt?

— Hát persze — nézett rá Fizban fölényesen.

Most már mindenki élénken figyelt. Ilyen tekintélyes hallgatóság kissé zavarba is ejtette az öreg varázslót: