Az őszi alkony sárkányai

Tanis azt sem tudta, mi okoz neki nagyobb fejfájást: a mágus egyre romló állapota, vagy az idősebb, tapasztalt harcos és a fiatal... s Tanis meggyőződése szerint a róla terjengő pletykák ellenére tapasztalatlan és sebezhető pincérlány között kibontakozó románc.

Volt ezen kívül egyéb gondja is: Sturm, akit porig alázott, hogy foglyul ejtették és most valami vágómarhaként hurcolják keresztül az egész országon, olyan mély apátiába zuhant, amelyből Tanis szerint talán többé sohasem kecmereg ki. Sturm egész nap csak ült és bámult kifelé a rácson, vagy... ami még rosszabb, mély, érzéketlen álomba zuhant, amiből sehogy sem tudták fölébreszteni.

Végül a saját lelke háborgásával is meg kellett birkóznia, amelynek okozója a ketrec sarkában kuporgó elf volt maga. Valahányszor Gilthanasra tévedt a pillantása, Qualinosti otthonának keserű emlékei bukkantak elő. Ahogy közeledtek elfhazája felé, megrohanták a rég elfeledettnek hitt emlékek, amelyek éppoly dermesztőek voltak a számára, mint az élő holtak érintése a Komor Erdőben.

Gilthanas gyermekkori barátja... mit barátja, majdnem testvére volt! Egy háztartásban nőttek fel és közel azonos korúak lévén, mindig együtt játszottak, birkóztak és nevetgéltek. Amikor Gilthanas kishúga eléggé fölcseperedett, a legénykék megengedték neki, hogy csatlakozzék hozzájuk. A hármas egyik legkedveltebb szórakozása az volt, amikor bátyjukat, az erős és komoly ifjú Porthiost bosszanthatták, aki, már nagyon korán átérezte népének minden gondját-baját. Gilthanas, Laurana és Porthios a Qualinosti elfek uralkodójának, a Napszónoknak a gyermekei voltak, és Porthios tudta, hogy apja halála után ő lép majd a helyébe.

Az elfek országában sokan furcsállották, hogy a Napszónok saját házába fogadja elhunyt fivére özvegyének zabigyermekét, akinek emberi harcos apja egyszerűen megerőszakolta az anyját, s ő ebből a nászból született. Az asszony, félvér fiának megszületése után alig pár hónappal meghalt bánatában. De a rendíthetetlen felelősségtudattal megáldott Napszónok gondolkodás nélkül magához vette a gyermeket. Csak hosszú évek múltán bánta meg tettét, amikor egyre növekvő aggodalommal szemlélte szeretett lánya és a félelf között kibontakozó szerelmet.

A helyzet Tanist magát is alaposan zavarba ejtette. Félig ember lévén, a fiú olyan hamar érett férfivá, amit a lassabban fejlődő elf hajadon sehogy sem volt képes követni. Tanis megértette, milyen keserűséget jelenthetne az ő egyesülésük az általa annyira szeretett családnak. Ekkoriban tört rá az a belső bizonytalanság is, amely végigkísérte egész életén: az állandó küzdelem elf és emberi volta között. Nyolcvanéves (emberi léptékkel húszéves) kora körül Tanis eltávozott Qualinostból. A Napszónok csöppet sem bánkódott az ifjú döntésén.

Igyekezett ugyan eltitkolni érzéseit a fiatal félelf előtt, de azért mindketten egyformán tisztában voltak a helyzettel. Gilthanas már nem volt ennyire tapintatos vele. Kemény szópárbaj bontakozott ki közöttük Laurana miatt. Évek múltak el, mire e szavak ütötte sebek begyógyultak, de Tanis sohasem volt biztos benne, hogy valaha is végleg elfelejti vagy megbocsátja neki őket. Valószínűleg Gilthanas is így érzett. Ezért aztán kettejük számára volt a leghosszabb ez az utazás. Tanis néhányszor megpróbálkozott némi felületes társalgással, és már ennyiből is rájött, hogy Gilthanas alapvetően megváltozott. Az ifjú elf lord azelőtt mindig nyílt, becsületes, vidám és jószívű volt. Nem irigyelte bátyját, amiért annak, mint trónörökösnek nagyobb beleszólása volt a dolgokba. Ő inkább afféle tudós volt, a mágia mesterségének kedvelője, bár azt sohasem vette olyan komolyan, mint például Raistlin. Kiváló harcos volt, de az elfekhez hasonlóan, nem szerette a küzdelmet. Rendkívüli odaadást tanúsított a családja és főleg a húga iránt. De most csöndben, komoran ült a helyén, ami csöppet sem volt jellemző az elfekre. Az egyetlen alkalom, amikor némi érdeklődést mutatott, az volt, mikor Caramon előállt valami szökési kísérlet tervével. Annyit mondott neki, hogy nyomban felejtse el, különben a pusztulásba sodorhatja mindnyájukat. Amint Caramon tovább erőltette a dolgot, csak a “teljes esélytelenségről” mormogott valamit, majd mély hallgatásba burkolózott.

Harmadnap, pirkadat körül a sárkányfattyúsereg az éjszakai hosszú meneteléstől elpilledve már a közeli pihenés örömeire gondolt. A kis csapat viszont az újabb álmatlan éjszaka végén csupán a következő hideg és keserves nap elébe nézett. Ekkor hirtelen megtorpantak a ketrecszekerek, és Tanis meglepődve pillantott fel a megszokott ritmus megváltozásán. A többi fogoly is a rácsokhoz húzódva lesett kifelé. Egy öregembert láttak, aki hosszú, valaha bizonyára fehér köpenyt és ütött-kopott csúcsos süveget viselt. Olybá tűnt, mintha egy fához beszélne.