Az őszi alkony sárkányai

Sturm és Caramon szorongva lesték őket, nem tudván, mi következik. S akkor bekövetkezett! A leterített sárkányfattyak tetemei olvadásnak indultak az út porában. Testük fölforrott és szétfolyt, akár a serpenyőben sülő zsír. Sárgás párafelhő képződött fölöttük és elkeveredett a már csak parázsló ketrecmaradványok oszladozó füstjével. Mindketten fuldokolni kezdtek, amint a sárgás ködszerűség körülvette őket. Elszédültek és tudták, hogy mindjárt végez velük ez a méreg.

— Gyertek! Vissza! — ordította feléjük Tanis az erdőből.

Hátrafelé támolyogtak a ketrec romjai körül összesereglett vagy negyven-ötven dühödten ordítozó sárkányfattyú nyílzápora közepette. A hüllőlények üldözőbe vették őket, de nyomban vissza is hőköltek, amikor egy éles hang “Hai! Ulsain!” kiáltására, Gilthanas vezetésével tíz elf harcos rontott rájuk a fák közül.

“Quen talas uvenelei!” — kiáltotta Gilthanas, miközben Caramon és Sturm elbotorkált mellette. Az elfek fedezték a menekülésüket, majd maguk is visszavonultak.

— Kövessetek — fordult hozzájuk Gilthanas, visszatérve az irodalmi köznyelvhez. Intésére négy elf harcos fölkapta a vállára Therost és bevitte őt a fák közé.

Tanis visszapillantott a ketrecre. A körülötte összegyűlt sárkányfattyak csak álltak és komoran bámulták az erdőt.

— Igyekezzetek! — sürgette őket Gilthanas. — Harcosaim majd fedeznek!

Az elfek hangos kiáltozással próbálták lőtávolságba csalogatni a közelebb merészkedő sárkányfattyakat. A társaság tagjai tétován néztek egymásra.

— Én nem akarok belépni az Elfek Erdejébe! — jelentette ki Zúgószél ridegen.

— Nem lesz semmi baj — nyugtatta meg, vállát átkarolva Tanis. — Erre a szavamat adom! — Zúgószél egy pillanatig farkasszemet nézett vele, azután belépett a fák közé, a többiekkel a nyomában. Utolsókként jöttek az öreg Fizbant támogató ikrek. A vénember is visszanézett a ketrecre, amelyből addigra már nem maradt más, mint egy rakás hamu és néhány elgörbült vasdarab.

— Micsoda pompás varázsige! És legalább valaki mondott érte akár egyetlen köszönő szót is? — kérdezte sötéten. Az elfek sebesen kalauzolták őket előre a vadonban. Irányításuk nélkül a csapat reménytelenül eltévedt volna. Hátuk mögül már csak a csatazaj foszlányai hallatszottak.

— A sárkányfattyaknak jobb dolguk, is van, mint hogy bennünket ide kövessenek — mosolygott zordan Gilthanas. Tanis, látva a fák ágai között rejtőzködő elf harcosokat, már nem tartott igazán az üldözéstől. Hamarosan semmit sem hallottak már az ütközetből.

A talajt mindenütt vastag avar borította. A kora reggeli friss szélben meg-megreccsentek a csupasz ágak. Miután napokat töltöttek a ketrecben kuporogva, hőseink most lassan és mereven lépkedtek, örömüket lelve a testmozgásban. Mire a reggeli nap halvány sugarai láthatóvá váltak,. Gilthanas kivezette őket egy tágas tisztásra. A tisztáson ott tolongtak a kiszabadított foglyok. Tasslehoff fürkészőn végignézett rajtuk, aztán szomorúan megrázta a fejét.

— Kíváncsi vagyok, mi történhetett Sestunnal? — fordult Tanishoz. — Úgy rémlik, hogy láttam elszaladni.

— Ne félj! — veregette meg a vállát a félelf. — Meglátod, nem lesz semmi baja. Az elfek ugyan nem nagyon szeretik a mocsári törpéket, de azért semmi esetre sem ölik meg őket.

Tasslehoff némán megcsóválta a fejét... nem az elfektől féltette ő a kis vakarcsot.

Ekkor a tisztás közepén észrevettek egy szokatlanul magas, izmos elfet, aki a foglyok egy csoportjához beszélt. Hangja hűvös, modora kimért volt.

— Szabadon mehettek akárhová, ha egyáltalán bárki szabadon járhat manapság ezen a vidéken. Úgy értesültünk, hogy a Pax-Tharkastól délre eső területek nincsenek a Sárkány Nagyúr fennhatósága alatt. Ezért azt javaslom, hogy délkelet fel induljatok tovább. Menjetek olyan gyorsan és olyan messzire, amennyire csak bírtok. Élelmet és néhány nélkülözhetetlen holmit adunk nektek útravalónak, de sokkal többet nem tehetünk értetek.

A vigaszi menekültek, akik a váratlan szabadulás után még igencsak kábák voltak, tanácstalanul és tétován tekintgettek körül. Jobbára városszéli földművesek voltak, akiknek végig kellett nézniük, hogyan perzselik föl otthonaikat és rabolják el termésüket, hogy a Sárkány Nagyúr seregeinek legyen mit enniük. Legtöbbjük Vigaszból legföljebb csak Menedékig jutott el eleddig. Számukra az elfek és sárkányok legendás alakok voltak csupán. De lám, most maguk is belecsöppentek valami gyermekmese kellős közepébe.

Aranyhold tiszta kék szeme elhomályosult... ő már tudta, milyen érzések kavarognak bennük. — Hogy lehetsz velük ilyen kegyetlen? — kiáltott oda a magas elfnek mérgesen. — Nézd meg ezeket az embereket! Még alig jártak Vigasz határán kívül, s most azt mondod nekik, hogy vonuljanak keresztül egy ellenséges csapatokkal teli országon!