Az őszi alkony sárkányai

— Bocsáss meg, Tanthalas — mormolta Gilthanas fejét csóválva. — Kegyetlenség volt, amit mondtam és, szavamra, nem is úgy értettem. Csak éppen arról... ó, ha értenéd igazán, micsoda veszedelemmel nézünk farkasszemet!

— Beszélj hát — kiáltotta Tanis —, meg akarom érteni!

— Elhagyjuk Qualinostit — közölte Gilthanas.

Tanis megállt és rábámult az elfre: — Elhagyjátok Qualinostit? — ismételte meg a megdöbbenéstől visszaváltva köznyelvre. A mögöttük jövők meghallották és értetlen pillantásokat váltottak egymással. Az öreg varázsló elsötétülő arccal cibálta hosszú szakállát.

— Ezt nem mondhatod komolyan — mormolta Tanis halkan. — Elhagyni Qualinostit! De miért? Nem állhatnak ilyen rosszul a dolgok...

— Még rosszabbul állnak — mondta Gilthanas szomorúan. — Nézz csak körül, Tanthalas, Qualinost végnapjait látod! Megérkeztek a város első utcájához. Első tekintetre Tanis mindent olyannak látott, amilyen ötven esztendővel ezelőtt volt, amikor utoljára járt itt. Sem a csillogó murvával borított utcák, sem az azokat övező nyárfasorok nem változtak semmit. A tiszta utcák szinte ragyogtak a sziporkázó napfényben. A jegenyék lehet, hogy nőttek valamennyit, de az is lehet, hogy nem. Leveleik meg-megvillantak a délelőtti napsugarakban, ezüstös arany ágaik hajladoztak és szinte daloltak. Az utcákat övező házak sem változtak semmit. Kvarckő díszeik csillogtak-villogtak, apró színes szivárványokat hintettek mindenfelé, ahová csak néztek. Minden olyan volt, ahogyan az elfek szerették: szép, rendes és változatlan.

De nem, nem így van igazán, vette észre Tanis. A fák éneke most szomorú volt és panaszos, nem az a békés, boldog dallam, mélyre emlékezett. Qualinost megváltozott és ez a változás magában a változás tényében rejlett. Megpróbálta fölfogni, megérteni a jelenséget, még ha bele is sajdult a szíve a veszteség érzetébe. A változás nem is az épületekben vagy a fákban mutatkozott, sem a lombokon áttűző napsugarakban. A változás valahogy a levegőben volt. Feszültséggel volt terhes, mint nagy viharok előtt. S ahogy végigsétált Qualinost utcáin, Tanis olyan dolgokat látott, amilyeneket ebben a hazájában még soha. Kapkodást, sietséget... bizonytalanságot. Rémületet látott, reményvesztettséget és kétségbeesést.

Ha egy nő összefutott valamely ismerősével, összeölelkeztek, szipogtak egy sort és máris rohantak tovább, ki-ki a maga útján. Gyerekek ücsörögtek magányosan, semmit sem értve az egészből, csupán azt hogy a játéknak most nincs itt az ideje. Férfiak gyülekeztek kisebb csoportokba, kezük kardjuk markolatán, szemük vigyázón a családjukon. Imitt-amott tüzek égtek, ahol az elfek megsemmisítették azokat a kedvelt tárgyaikat, amelyeket nem vihettek magukkal. Inkább, mint hogy a közelgő sötét erők martalékává váljanak.

Tanisnak mély fájdalmat okozott Vigasz pusztulása, de annak látványa, ami most Qualinostban történik, felkavarta a lelkét. Eddig nem is érezte át teljesen, mindez mennyit jelent neki. Valahol a szíve mélyén eddig úgy tudta, hogy Qualinosti akkor is örökre itt marad, ha ő maga soha többé nem tér vissza. De nem... még ezt is el kell veszítenie! Qualinostire pusztulás vár!

Ekkor a félelf valami furcsa hangra lett figyelmes, és amikor megfordult, látta, hogy a vén mágus csöndesen sírdogál.

— És mik a terveitek? Hová mentek innen? Mindenki megmenekülhet? — ostromolta Tanis kérdéseivel Gilthanast.

— Megkapod a választ ezekre a kérdésekre, sőt többre is, hamar... túlságosan is hamar — mormolta Gilthanas.

A Nap Tornya magasan kiemelkedett Qualinost valamennyi épülete közül. Az arányló felszínén táncoló napsugár azt a képzetet keltette, mintha az egész torony örvénylőn forogna. Tanis és barátai némán, az ősi építmény szépsége és nagyszerűsége iránt érzett áhítattal léptek be a toronyba. Csak Raistlin nézett körül minden megilletődöttség nélkül. Az ő szemében itt nem a szépség, hanem a pusztulás nyomai voltak láthatók.

Gilthanas egy kisebb benyílóhoz vezette a vendégeket. — Ez a szoba közvetlenül a központi terem mellett van — magyarázta. — Atyám e pillanatban éppen a családfőkkel tanácskozik a kivonulás megszervezéséről. Bátyám már elindult hozzá, hogy értesítse őt a megérkezésetekről. Ha végeznek a megbeszéléssel, mi kerülünk sorra. — Intésére több elf jelent meg néhány korsó és egy pár tál hideg vízzel. — Parancsoljatok, frissüljetek fel, amennyire időtök engedi.

Először ittak, azután lemosták arcukról és kezüktől az út porát. Sturm lekanyarította a köpenyét és Tasslehoff egyik zsebkendőjével amennyire tudta, kifényesítette a páncélját. Aranyhold kifésülte ragyogó haját és klepetusát szorosabbra kötötte a nyaka körül. Tanissal ugyanis úgy döntöttek, hogy a nyakék, amelyet visel, maradjon rejtve mindaddig, amíg el nem érkezik leleplezésének ideje. Bizonyára lennének olyanok, akik felismernék. Fizban kétes sikerrel igyekezett kisimítani viharvert süvegét. Caramon valami ennivaló reményében nézett körül. Gilthanas a csoporttól távolabb állt sápadt, megviselt arccal.