Az őszi alkony sárkányai

Qualinost épületei inkább kihangsúlyozták, mintsem eltakarták a természetet. A házakat és üzleteket főleg rózsaszín, faragott kvarckőből építették. Lehetetlennek tűnő spirál alakban törtek a magasba a kvarckővel szegélyezett utak mellett, karcsún, akár a jegenyék. A központban egy hatalmas, fénylő aranytorony állt, amely a nap elfogott sugarait változatos, sokféle formában tükrözte vissza, életet lehelve így magába a toronyba is. A városra letekintőnek az lehetett az érzése, hogy Qualinost maga a földi paradicsom, ahol évszázadok óta béke honol, ha Krynn földjén békéről egyáltalán beszélni lehet.

— Itt pihenjetek meg — hagyta ott őket Gilthanas egy kis nyárfaligetben. — Hosszú volt az út, s ezért, elnézéseteket kérem. Jól tudom, hogy kimerültek és éhesek vagytok...

Caramon reménykedve emelte föl a fejét.

— De még egy pár percig kérem szíves türelmeteket. Kérem, bocsássatok meg nekem. — Ezzel Gilthanas meghajolt és visszatért bátyja mellé. Caramon ötödször túrta föl sóhajtozva az iszákját, hátha korábban elkerülte a figyelmét valami morzsa. Raistlin a Varázslatok könyvét bújta. Mozgó ajakkal ismételte a bonyolult szavakat és igyekezett elcsípni az értelmüket, megtalálni a kellő hangsúlyt és kiejtést, amitől majd megpezsdül a vére és tudatja vele, hogy az igét elsajátította.

A többiek ámuldozva csodálták az alattuk elterülő város szépségét, amely fölött az ősi nyugalom honolt. Még Zúgószél is láthatóan meghatódott, arca meglágyult és szorosan átkarolta Aranyhold derekát. Egy rövid pillanatra minden gondjuk-bajuk valahogy megenyhült és őszinte örömüket lelték egymás közelségében: Tika kissé távolabbról nézte őket csöndes vágyakozással. Tasslehoff megpróbálta megrajzolni a Kaputól Qualinostig vezető útjuk térképét, annak ellenére, hogy Tanis már négyszer figyelmeztette, hogy az egy titkos ösvény, és az elfek semmiképpen sem engednének ki az országukból egy ilyen térképet. A vén mágus, Fizban mélyen aludt: Sturm és Kova aggódva figyelte Tanist... Kova azért, mert egyedül neki volt sejtelme arról, mennyire szenvedhet a félelf, Sturm pedig azért, mert tisztában volt vele, milyen érzés oda hazatérni, ahol bennünket senki sem vár. A lovag meg is jegyezte: — Ugye, nem is olyan könnyű dolog a hazatérés, barátom?

— Nem — felelte Tanis csöndesen. — Én már azt hittem, hogy mindettől rég megszabadultam, de csak most érzem igazán, mennyire nem így van. Qualinost a lelkemnek egy része, bármennyire is szeretném tagadni, hogy így van!

— Pszt... jön Gilthanas! — figyelmeztette őket Kova.

Az elf Tanishoz lépett: — Futárokat küldtünk előre... épp most tértek vissza — mondta elf nyelven. — Atyám arra kér, hogy jöjjetek... valamennyien egyszerre jöjjetek el hozzá, most rögtön a Nap Tornyába. Most tehát nincs idő a felfrissülésre. Ez udvariatlanságnak, sőt kegyetlenségnek tűnhet...

— Gilthanas — vágott közbe Tanis és köznyelven folytatta: — Barátaimnak és nekem rettenetes élményekben volt már részünk. Olyan utakon jártunk, ahol szó szerint a holtak jártak. Nem hinném, hogy most elájulnánk egy kis éhezéstől — és Caramonra nézett —, legalábbis a legtöbben nem.

Tanis szavainak hallatán a harcos fölsóhajtott és szorosabbra húzza az övét.

— Köszönöm — mondta Gilthanas feszesen. — Örülök neki, hogy megértesz. Most pedig kérlek, kövessetek, amilyen gyorsan csak tudtok.

Sietve összeszedték a cókmókjukat és fölébresztették Fizbant. Az öreg még föl sem állt, máris orra esett egy fagyökérben. — Ostoba, nagy mélák! — kiáltotta és végigvágott rajta a botjával. — Na tessék... ugye láttátok? El akart gáncsolni! — mondta Raistlin felé fordulva.

A mágus visszadugta zsákjába kincset érő könyvét. Igen, öreg — mosolygott Raistlin és fölsegítette a vénembert, Az öreg varázsló fiatal társa vállára támaszkodott és az elöl haladók nyomába szegődtek. Tanis töprengve szemlélte őket. A vén mágus nyilvánvalóan szenilis volt már. Mégis... jutott eszébe... hogy megrettent Raistlin, amikor fölébredvén megpillantotta, amint fölébe hajol. Mit láthatott az ifjú mágus? Mit tudhat erről a vénemberről? Tanis elhatározta, hogy egyszer majd megkérdi. Most azonban más, sokkal nyomasztóbb gondok gyötörték. Kilépett, hogy utolérje az elfet.

— Mondd, Gilthanas — szólította meg, őt elf nyelven, nehezen formálva a rég nem használt szavakat —, mi történik itt? Jogom van megtudni.

— Valóban? — kérdezte Gilthanas érdesen, mandulavágású szemének sarkából pillantva Tanisra. — Tehát még mindig törődsz vele, mi történik az elfekkel? Hiszen a nyelvünket is alig beszéled.

— Hát hogyne törődnék! — fortyant föl Tanis mérgesen. — Hiszen az én népem is vagytok!

— Akkor meg miért fitogtatod az emberi örökségedet? — intett Gilthanas Tanis szakálla felé. — Azt hittem, hogy valóban szégyelled... — elhallgatott, beharapta az ajkát, arca elvörösödött.

Tanis szomorúan bólintott: — Igen, valóan szégyelltem... azért is mentem el. Hanem a szégyenemnek... ugyan ki volt az okozója?