Az őszi alkony sárkányai

Néhány pillanat múlva Porthios jelent meg a boltíves ajtónyílásban. — Atyám szólít benneteket — jelentette komoran. A társaság bevonult a Napszónok csarnokába. Ember már több száz éve nem járt ebben a teremben. Surranó pedig sohasem. A törpék közül azok látták utoljára, akik sok száz évvel ezelőtt részt vettek a fölépítésében.

— Ó, ez aztán a mestermunka — dünnyögte Kova halkan és könnybe lábadt a szeme.

A csarnok kerek volt és sokkal nagyobbnak tűnt annál, mint amekkorát a karcsú torony látszólag képes volt befogadni. Az egész fehér márványból épült és nem voltak benne támpillérek vagy oszlopok. A helyiség egyetlen több száz lábnyi magas kupola volt, amely felnyúlt egészen a torony csúcsáig. Oldalain mesterien rakott csempéken, a kék égbolt volt látható, egyik oldalán a nappal, a másikon az ezüst és a vörös holddal, meg a csillagokkal... középen ragyogó szivárvány húzódott.

A csarnokban nem volt semmiféle mesterséges világítás. Ravaszul megépített ablaknyílások és ügyesen elhelyezett tükrök gyűjtötték össze a napfényt, függetlenül attól, az égnek mely pontján tartózkodott éppen maga a nap. Az összefutó sugárnyalábok egy szószéket világítottak meg a terem közepén.

Ebben a toronycsarnokban nem volt semmiféle ülőalkalmatosság. Az elf férfiak és nők egy csoportban álltak... itt csak a családfők lehettek jelen. Sokkal több nő volt, mint amennyit Tanis valaha is együtt látott... többen a gyászt jelképező, sötét bíborszín ruhát viselték. Az elfek egy életre kötnek házasságot, s ha párjuk meghal, többé nem nősülnek meg vagy mennek férjhez. Tehát egy özvegyasszony élete végéig családfő marad.

Tanist és barátait a toronycsarnok előterébe vezették. Az elfek tiszteletteljes csöndben szorítottak helyet nekik, de különös, elítélő pillantásokkal méregették őket... kiváltképp a törpét, a surranót és az idegenszerű szőrmeruháikban számukra groteszknek tűnő síkföldieket. Solamnia büszke dicső lovagjának láttára döbbent mormolással reagáltak. Itt-ott a piros köpönyegében pompázó Raistlinre tettek pár halk megjegyzést. Az elf varázslók a jóság fehér köntösét viselték, nem a semlegességet hirdető vöröset. Szerintük ezt a színt csak egyetlen lépés választotta el a feketétől. Amint a jelenlévők elrendeződtek, a Napszónok a szószékhez lépett.

Nagyon sok éve már, hogy Tanis utoljára látta a Szólót... saját örökbefogadó apját. És lám, még benne is felfedezte a változást! A férfi még most is magas termetű volt, még Porthios fiánál is magasabb, amint ott állt a hivatalát jelképező, csillogó, sárga öltözékben. Arca szigorú volt és rendíthetetlen, megjelenése szinte rideg. Ő volt a Napszónok, akit általában csak Szólónak neveztek. Ő volt a Szóló már jóval több mint száz éve. Akik ismerték is az igazi nevét, sohasem mondták ki hangosan... még saját gyermekei sem. De most Tanis ezüstös szálakat fedezett föl a hajában, amelyeknek korábban nyoma sem volt, s arcán, melyen azelőtt nem fogott az idő vasfoga, most a bánat és a gond ráncai látszottak.

Porthios a fivére mellé lépett, amikor az elfek vezette kis csapat bevonult a terembe. A Szóló kitárta a karját és mindkettőjüket nevén szólította. Elindultak felé, hogy megölelhesse őket.

— Fiaim — mondta megtört hangon a Szóló... és Tanist megrendítette ez a nyílt érzelemnyilvánítás. — Nem reméltem, hogy bármelyikőtöket még egyszer megláthatom ebben az életben. Beszélj a portyáról! — fordult Gilthanashoz.

— A maga idején, Szóló — lehelte Gilthanas —, most arra kérlek, üdvözöld a vendégeinket!

— Igen, igazad van — és a Szóló reszkető kezével megsimította az arcát... Tanisnak olybá tetszett, hogy ott, a szemük láttára is öregedett egy keveset. — Vendégek, bocsássatok meg. Üdvözöllek benneteket ebben az országban, ahová sok-sok éve már nem lépett be idegen.

Gilthanas mondott pár szót, mire a Szóló éles pillantást vetett Tanisra, majd magához intette a félelfet. Szavai hűvösek, modora udvarias, bár kissé rideg volt. — Valóban te vagy az, Tanthalas, fivérem feleségének fia? Sok év múlt el és sokat gondoltunk sorsod alakulására. Isten hozott itthon, a szülőföldeden, bár attól tartok, már csak a végnapjainak lehetsz tanúja. A lányom különösen örülni fog a találkozásnak. Hiányzott, neki gyermekkori játszótársa.

Gilthanas teste megfeszült, arca elsötétült, amint Tanisra nézett. A félelf érezte, ahogyan arcát elönti a pír. Hang nem jött ki a torkán, hát mélyen meghajolt a Szóló előtt.

— És üdvözöllek titeket is, idegenek, remélem, később többet megtudhatok felőletek. Nem tartunk föl benneteket sokáig, de helyesnek vélem, hogy e teremben értesüljetek róla, mi történik a világban. Azután pihenhettek és fölfrissülhettek. Most pedig, fiam — fordult viasza a Szóló Gilthanashoz, láthatóan megkönnyebbülve, hogy végzett a formaságokkal —, beszélj a pax-tharkasi portyáról...

Gilthanas lehajtott fejjel lépett előre: — Kudarcot vallottam, Napszónok!