Az őszi alkony sárkányai

Varangyh láthatóan valóban nem ismerte föl őket. Sok minden történt egy hét alatt, és az altörzsmesternek sok fontos dolgot kellett bevésnie a már amúgy is túlterhelt agyába. Piros szeme megakadt a Sturm köpönyege alól elővillanó lovagi jelvényeken. — Még egy nyavalyás menekült Solamniából — vetette oda.

— Igen — füllentette nyomban Tanis. Varangyh bizonyára mit sem tud Xak Tsaroth teljes pusztulásáról. Azt pedig föl sem tételezte, hogy egy senkiházi altörzsmester bármit is sejthetne Mishakal Korongjairól. Verminaard Nagyúr viszont annál inkább tudhatott róluk, és nyilván hamarosan értesül a sárkány pusztulásáról is, hisz ez még egy mocsári törpének sem okozna gondot. Senkinek sem szabad megtudnia, hogy ők keletről érkeztek. — Hosszú utat tettünk meg észak felől. Nem akartunk mi semmi fölfordulást. Ezek a sárkányfattyak kezdték...

— Igen, persze — vágott közbe Varangyh türelmetlenül. — Ezt már hallottam az imént. — Csipás szeme hirtelen összeszűkült. — Hé, te ott! — ordította Raistlin felé mutatva. — Miben sántikálsz ott a sötétben? Kapjátok el, legények! — és az altörzsmester idegesen hátralépett egyet, riadt pillantással méregetve Raistlint. Jó pár goblin rontott előre, padokat és asztalokat borogatva, hogy megragadja a törékeny fiatalembert. Caramon mély torokhangján felhördült. Tanis intett a harcosnak, hogy maradjon nyugton.

— Talpra, hé! — mordult föl az egyik goblin, a dárdájával oldalba bökve a mágust.

Raistlin lassan fölkelt és óvatosan összeszedje szütyőit. Amikor a pálcájáért nyúlt, a goblin durván megragadta keskeny vállát.

— Ne érj hozzám! — sziszegte Raistlin hátralépve. — Én varázsló vagyok! A goblin megtorpant és kérdőn az altörzsmesterre nézett.

— Fogd el! — ordította Varangyh gyorsan elbújva egy különösen termetes goblin háta mögé. — Hozd csak ide a többiekkel együtt! Ha minden vörös köpönyeges alak mágus lenne, ezt az országot már rég ellepték volna a fehér nyulak. Ha nem jönne békével, piszkáld meg egy kicsit.

— Meglehet, hogy különben is megpiszkálom — morogta a goblin. Ezzel a varázsló állának szegezte dárdája hegyét, és közben jót röhögött saját viccén.

Caramont megint Tanisnak kellett visszafognia. — A fivéred meg tudja védeni magát! — súgta gyorsan a harcos fülébe.

Raistlin szétterpesztette ujjait és fölemelte, a kezét, mintha megadná magát, majd hirtelen így kiáltott: — Kalith karan, tobanis-kar! — és ujjait a goblinra szegezte. Apró, fényesen izzó dárdácskák röppentek elő a mágus ujjainak begyéből és mélyen belefúródtak a goblin mellébe. A teremtmény hanyatt vágódott és visítva terült el a padlón. A helyiséget betöltötte a megpörkölődött szőr és hús szaga, mire egész csapatnyi goblin vetette előre magát dühödten.

— Nehogy megöljétek, ti hülyék! — bömbölte Varangyh. De azért egészen kihátrált az ajtón, a nagydarab goblint pajzsként tartva maga előtt. — Verminaard Nagyúr szép váltságdíjat fizet a mágiát űzőkért, de — támadt újabb gondolata — semmit sem fizet az eleven surranókért, csak a kivágott nyelvükért. Még egy kísérlet, varázsló, és a surranónak vége!

— Mit törődöm én azzal a surranóval? — vetette oda Raistlin.

Egy hosszú szívdobbanásnyi időre minden hang elhalt a fogadóban. Tanis érezte, amint elönti a hideg verejték. Raistlin valóban tud vigyázni magára. A nyavalyás varázslója!

Varangyh éppenséggel nem erre a válaszra várt, és most sem tudta jobban, hogy mit cselekedjen, különösképpen, hogy azok a megtermett harcosok még mindig a kezükben tartották a fegyvereiket. Csaknem könyörgőn nézett a mágusra, mire Raistlin, alig láthatóan megvonta a vállát.

— Megyek én békességgel — suttogta felvillanó szemmel —, csak ne nyúljatok hozzám!

— Nem, persze hogy nem nyúlunk — dadogta Varangyh. A goblinok, bár aggódva néztek az altörzsmesterre, mégis hagyták, hogy a mágus továbbra is ott maradjon a fivére mellett.

— Mindenki együtt van? — csattant föl Varangyh ingerülten. — Akkor szedjétek össze a fegyvereiket és a csomagjaikat! Tanis, remélve, hogy ezáltal újabb bajokat előzhet meg, lekanyarította válláról íját és tegezét, és letette a fogadó kóromtól mocskos padlójára. Tasslehoff gyorsan mellélökte abroncsbotját, Kova morogva tette le harci szekercéjét. Mindnyájan követték Tanis példáját, Sturm kivételével, aki karba font kézzel állt a helyén és...

— Kérlek, hadd tartsam magamnál a csomagomat — szólalt meg ekkor Aranyhold. — Nincs benne fegyver és semmi számotokra értékes dolog. Esküszöm!

A társaság egy emberként fordult felé... eszükbe jutottak a nála lévő, kincset érő Korongok. Feszült, néma csend állt be. Zúgószél Aranyhold elé lépett. Korongját már ő is letette, de kardja még nála volt, akárcsak a lovagnál a magáé.