Az őszi alkony sárkányai

Ekkor hirtelen Raistlin a magasba emelte a kezét. Kalith karan, tobaniskar! — kiáltotta. Ujjai hegyéből villogó fénydárdák szökkentek elő és becsapódtak a szörnyeteg fejébe. A csigalény némán hátrahőkölt a fájdalomtól, de nyomban előrenyomult megint. Most egyenesen tört előre a csarnok túlsó oldala irányába, ahol Tanis igyekezett megvédeni Aranyholdat és Lauranát. A fájdalomtól őrjöngve és a vérszagtól megrészegülten, a csiga hihetetlen sebességgel siklott előre. Tanis nyílvesszeje lecsúszott vastag, síkos bőréről, mire a szörny kitátott szájjal felé iramodott. A félelf elhajította hasznavehetetlen íját és hátraugrott, kis híján hanyatt esve a Kith-Kanon trónusához vezető lépcsőben.

— Be a trón mögé! — ordította, készen rá, hogy magára vonja a szörny figyelmét, amíg Laurana és Aranyhold fedezékbe menekül. Valami kődarab után kapott... bármi után, amit támadójukhoz vághat, amikor ujjai váratlanul egy kard fémmarkolatára kulcsolódtak.

Megdöbbenésében csaknem elejtette a fegyvert. Olyan hideg volt, hogy szó szerint égette a markát. A penge élesen fölvillant a mágus pálcájának pislákoló fényében. Nem volt ideje a töprengésre. Abban a pillanatban döfte bele a kard hegyét a csigaszörny kitátott pofájába, amikor az a végső, gyilkos köpéshez szívta be a levegőt.

— Futás! — kiáltotta Tanis, elkapta Laurana kezét és a bejárati nyílás felé vonszolta a lányt. Keresztültuszkolta rajta és máris fordult vissza, hogy segítsen feltartóztatni a csigát, míg a többiek is kimenekülnek, de a szörnyetegnek elment az étvágya. Vonaglott a kíntól, lassan megfordult és csúszva megindult, vissza a tanyájába. Sebeiből átlátszó, ragacsos folyadék csurgóit.

A társaság az alagútban verődött össze lihegve... megálltak egy pillanatra, hogy próbálják lecsillapítani heves szívdobogásukat. Raistlin nyöszörögve támaszkodott fivére karjára. Tanis körülnézett. — Hol van Tasslehoff? — kérdezte riadtan és már fordult volna vissza a csarnokba, de kis híján orra bukott az előbotorkáló surranóban.

— Ezt elhoztam neked — motyogta —, a kard — és átnyújtotta a díszes hüvelyt.

— Vissza az alagúton! — adta ki a parancsot Tanis határozottan, elejét véve így minden kérdezősködésnek. A keresztfolyosóhoz érve lerogytak egy percnyi pihenőre. Tanis az elf hajadonhoz fordult: — Abyss mélységes mélységére, Laurana, mit keresel te itt? Valami baj történt Qualinostban?

— Nem történt semmi — motyogta a lány, reszketve a csigaszörnnyel való találkozás friss emlékétől —, csak... csak utánad jöttem.

— Akkor máris indulsz vissza — kiáltotta Gilthanas, dühödten megragadva a húgát. Laurana lerázta magáról a kezét.

— Szó sincs róla, hogy visszamenjek — jelentette ki dacosan —, veled tartok és Tanisszal... meg a többiekkel.

— Ez őrültség, Laurana — förmedt rá Tanis —, nem holmi kirándulásra indulunk. Ez nem játék! Láthattad, mi történt odabent... nem sok híja volt, hogy mind odavesszünk!

— Tudom, Tanthalas — dünnyögte Laurana panaszosán és hangja sírósan elcsuklott. — Hiszen megmondtad, hogy eljöhet az idő, amikor kockára kell tennem az életemet valamiért, amiben hiszek. És én utánad jöttem.

— Meg is halhattál volna... — szólalt meg Gilthanas.

— De nem haltam meg! — kiáltott föl Laurana dacosan. — Én is kijártam a harcosok iskoláját... mint minden elf asszony, amikor a férfiak mellett kellett harcolnunk szülőföldünk védelmében.

— Az nem volt komoly iskola — vágott közbe Tanis ingerülten.

— Mégis utánatok jöttem, egyedül — pillantott Laurana a lovagra —, hát nem voltam elég ügyes?

— De igen — ismerte el Sturm.

— Ez még nem jelenti, hogy...

De ekkor közbeszólt Raistlin: — Csak vesztegetjük az időt — suttogta. — És én a magam részéről egy perccel sem akarok a föltétlenül szükségesnél tovább maradni ebben a dohos, mocskos alagútban. — A varázsló alig kapott levegőt. — A lány maga döntött. Senkit sem nélkülözhetünk, hogy visszakísérje, és egyedül sem bocsáthatjuk útjára. Még el is foghatják és kiszedhetik belőle a terveinket. Magunkkal kell vinnünk őt.

Tanis dühösen fordult a mágus felé... gyűlölte őt e pillanatban hideg, érzéketlen logikájáért és azért, mert igaza van. A félelf talpra állt és Lauranát is felsegítette. Közel állt hozzá, hogy őt is meggyűlölje, bár nem teljesen értette, miért, csak annyit érzett, hogy még bonyolultabbá tett egy amúgy is nehéz feladatot.

— A magad ura vagy — mondta neki nyugodtan, mialatt a többiek is lassan összeszedelőzködtek. — Nem lehetek mindig melletted, hogy megvédjelek... és Gilthanas sem teheti. Úgy viselkedtél, mint egy vásott kölyök. Már egyszer megmondtam neked: jó lenne, ha felnőnél, végre! Nos, ha ez nem megy, akkor könnyen rajtaveszthetsz, s ráadásul magaddal együtt valamennyiünk halálát is okozhatod.