Az őszi alkony sárkányai

— Ne haragudj rám, Tanthalas! — mormolta Laurana, kerülve a másik haragos pillantását. — De nem viseltem volna el, hogy elveszítselek... megint. Szeretlek — és ajka dacosan megfeszült —, és elérem, hogy büszke légy rám! Tanis hátat fordított neki és ellépett mellőle. Amint megpillantotta Caramon vigyorgó képét és meghallotta Tika fojtott vihogását, elvörösödött, de nem törődött velük... odament Sturmhoz és Gilthanashoz. — Alighanem mégis a jobb oldali folyosót kell választanunk, akár igaza van a varázslónak a gonosz erőt illetően, akár nem. — Fölcsatolta derekára új kardszíját és észrevette, hogy közben Raistlin meredten bámulja a fegyvert.

— Ezzel meg mi bajod? — kérdezte tőle haragosan.

— Az a kard el van varázsolva — mondta halk köhögéssel a mágus —, hogy tudtad megszerezni?

Tanis meghökkent. Maga is a pengére meredt és úgy mozdította felé a kezét, mintha attól tartana, hogy menten kígyóvá változik. Összeráncolt homlokkal próbálta fölidézni a történteket. — Ott álltam az elf király teteme mellett és kerestem valamit, amit ahhoz a csigához vághatnék, amikor váratlanul a markomban éreztem ezt a kardot. Valaki kivonta a hüvelyéből — és a félelf nehezet nyelve elhallgatott.

— Nos? — villogott Raistlin aranyszeme izgatottan.

— Ő adta a kezembe — mormolta halkan Tanis. — Most már emlékszem, hogy megérintett a kezével. Ő húzta ki a hüvelyéből.

— Kicsoda? — kérdezte Gilthanas. — Egyikünk sem volt a közelben...

— Kith-Kanan... — suttogta Tanis.

10 A királyi őrség. A láncterem

Lehet, hogy csak a képzeletük játszott velük, de mintha még inkább elmélyült volna a sötétség, a levegő pedig hidegebbé vált, amint beléptek a másik folyosóra. Senkinek sem volt szüksége a törpe magyarázatára, hogy ez nem normális jelenség egy barlangban, ahol a hőmérsékletnek mindenütt egyformának kellene lennie. Újabb elágazáshoz értek, de egyiküknek sem volt kedve megindulni a bal oldali ágon, amely visszavezethet az Ősök Csarnokába... és a sebesült csigaszörnyhöz.

— Az elf majdnem megöletett bennünket ezzel a csúszómászóval — dörmögte Eben vádló hangon. — Kíváncsi vagyok, mit tartogat még számunkra?

Senki sem válaszolt neki. Ekkorra már mindenki érzékelte a Raistlin által emlegetett gonosz növekvő erejét. Lépteik lelassultak és már csak közös akaratuk vitte őket tovább. Laurana rettegett és a falhoz kellett támaszkodnia. Vágyakozott Tanis közelségére és féltő, gondoskodó támogatására, mint gyermekkorukban, amikor képzeletbeli szörnyekkel csatáztak, de a félelf a sor élén haladt fivére társaságában. Mindegyikük kénytelen volt önmaga megbirkózni a félelmeivel. Laurana ekkor határozta el, hogy inkább meghal, de senkinek sem könyörög segítségért. Most jött rá igazán, milyen komoly ígéretet tett önmagának, amikor elhatározta, hogy kivívja, hogy a férfi büszke legyen rá. Ellökte magát az alagút málladozó oldalától, összeszorította a fogát és továbbindult.

Az alagút váratlanul véget ért. A sziklafal oldalában tátongó üreg előtt halomban hevert a por és kőtörmelék. Kegyetlen gonoszságot sejtettek az üreg mögötti sötétségben... A társaság megtorpant és... még a kötélidegzetű surranó sem merészelt belépni a nyíláson.

— Nem mintha félnék — suttogta Tass Kova fülébe —, csak éppen szeretném, ha valahol máshol lennék.

Nyomasztóan nehezedett rájuk a csend. Mindenki hallotta a saját szívverését és a többiek lélegzését. A halvány fény is tétován imbolygóit a varázsló kezében.

— Nos, nem álldogálhatunk itt örök életig — szólalt meg Eben reszelősen. — Menjen be elsőként az elf... ő hozott ide bennünket.

— Megyek én — válaszolta Gilthanas —, de fényre lesz szükségem.

— Rajtam kívül senki sem nyúlhat a pálcámhoz — sziszegte Raistlin, majd kisvártatva vonakodva hozzátette —, megyek én is veled.

— Raist! — hördült föl Caramon, de a fivére jeges pillantással mérte végig. — Akkor én is megyek — dörmögte.

— Nem! — szólt közbe Tanis —, te itt maradsz és vigyázol a többiekre. Hárman megyünk: Gilthanas, Raistlin meg én. Gilthanas belépett a falon lévő nyílásba, Raistlin a nyomában, végül a varázslót támogató félelf. Keskeny kamrát világított meg a pálca, a túlsó vége homályba veszett a gyönge fénykörön túl. Mindkét oldalon nagy kőajtók sorakoztak, mindegyiket egyenesen a sziklafalba illesztett masszív sarokvasak tartották. Raistlin magasra emelte a pálcát, hogy minél távolabb bevilágíthassa vele a kamrát. Mindannyian tudták, hogy valahol itt lakozik a gonosz.

— Valamiféle faragás van az ajtókon — állapította meg Tanis. A varázsfény magas domborművekké emelte a köveseteket.

Gilthanas odanézett. — A királyi címer — nyögte elhalón.

— És ez mit jelent? — kérdezte Tanis, érezve, hogy az elf félelme úgy terjed át rá, mint valami kórság.

— Ezek itt a királyi gárda kriptái — suttogta Gilthanas. — Az ő szolgálatuk halálukkal sem jár le, azután is őrizniük kell királyukat... így tartja a legenda.