Az őszi alkony sárkányai

— Én tudom — lihegte Raistlin, amint egy alak körvonalai lassan kezdtek kirajzolódni előttük. — Ez egy sötét elf szelleme! Nem megmondtam, hogy ne nyissátok ki ezt az ajtót?!

— Csináljatok már valamit! — hátrált meg hörögve Eben.

— Tegyétek el a fegyvereiteket, szerencsétlenek! — sziszegte Raistlin élesen. — Hasztalan támadnátok rá... az érintése maga a halál, és ha fölüvölt, amíg e falak között vagyunk, mindnyájunknak vége! Süvítő hangja maga is öl! Futás... mindenki, gyorsan! A déli ajtón át!

Mialatt hátráltak, a kincstárteremben lévő sötét alak végképp testet öltött: egy réges-régen, kimondhatatlan bűneiért keserves halállal lakolt, gonosz elf nő állott előttük. A hajdan hatalmas elf mágiaűzők láncra verték a lelkét, hogy az örökkévalóságig őrizze a király kincseit. Az eleven lények láttán kinyújtotta az élő hús melege után vágyakozó kezét és már nyitotta is a száját, hogy rájuk zúdítsa az élet minden szikrája iránti gyűlöletének és keserűségének gyilkos sikolyát.

A behatolók megfordultak és hanyatt-homlok menekültek, hogy mihamarabb kijussanak a bronzajtón. Caramon átbukfencezett a fivérén, és a varázsló kezéből kiverte a pálcáját, amely pattogva gurult odébb a padlón. Fénye egyre áradt, mivel a varázskristályt csak a sárkánytűz emészthette el.

Áldozatainak menekülése láttán a gonosz szellem berontott a Láncok Termébe és hadonászó karma fölsértette Eben arcát. Az felüvöltött a jegesen égető érintéstől és ájultan esett össze. Sturm a ruhájánál fogva megragadta és kirántotta az ajtón, majd Raistlin fölmarkolta a pálcáját és Caramonnal együtt utánuk vetette magát.

— Megvan mindenki? — kiáltotta Tanis, hogy minél hamarabb bevághassa az ajtót. Ekkor hatalmas nyögést, olyan dermesztőén borzalmas hangot hallott, amitől egy pillanatra elállt a szívverése. Megbénította a rémület... nem kapott levegőt. Aztán elhalt a hang és a szíve eszeveszetten nekilódult. A szellem erőt gyűjtött az új üvöltéshez.

— Nincs idő bámészkodni — nyögte Raistlin —, csukd be az ajtót, testvér!

Caramon teljes súlyával nekifeszült a bronzajtó szárnyának. Hatalmas dörrenéssel, az egész csarnokot megrengetve csapódott be a súlyos fémlap.

— Az ugyan nem állítja meg! — sikoltotta Eben holtra váltan.

— Nem — morogta Raistlin csöndesen. — Az ő varázsereje hatalmas, nagyobb az enyémnél. Vethetek ugyan igét az ajtóra, de az kiszívja minden erőmet. Rohanjatok hát, amíg bírjátok szusszal! Hátha sikerül megállítanom!

— Vezesd a többieket, Zúgószél! — adta ki a parancsot Tanis. — Én Sturmmal itt maradok Raistlin és Caramon mellett. A kis csapat nekivágott a folyosónak, de közben rémült kíváncsisággal tekintgettek hátra. Raistlin nem törődött velük... átnyújtotta testvérének a varázspálcát. A fénylő kristálygömb az idegen érintésére azonnal kialudt. A mágus mindkét tenyerét szorosan az ajtó lapjához nyomta. Szemét becsukta és igyekezett a mágián kívül mindenről megfeledkezni a világon.

— Kalis-an budruinin... — kezdte, de ereje kiapadt az iszonytató hideg érintésére.

A sötét elf! Fölismerte a varázsigéjét és megpróbálta megtörni az akaratát. Ekkor elméjében fölmerült egy másik sötét elffel az Ősmágia Legendás Tornyaiban vívott csatája. Minden erejével szabadulni igyekezett a testét megtörő és tudatát csaknem felőrlő keserves ütközet emlékétől, de érezte, amint elhagyja az ereje. Elfelejtette az ige szavait! Az ajtó megremegett. Az elf szelleme mindjárt áttör.

Ekkor valamiféle belső erő szállta meg, amelyet eddig csak kétszer érzett: ott a Toronyban és a fekete sárkány oltárán, Xak-Tsaroth romvárosában. A tudatában fölcsendülő, jól ismert, ám mégis azonosíthatatlan hang megszólalt: elismételte a varázsigét. Raistlin erős, hatalmas hangon, nem a sajátján kiáltotta: — Kalis-an budrunin kara-emarath!

Az ajtó túloldaláról a keserű kudarc nyüszítése hallatszott. A bronzlap szilárdan állt a helyén. A mágus a földre hanyatlott.

Caramon Eben markába nyomta a pálcát, fölemelte fivére ernyedt testét és a többiek után botorkált a sötétbe borult folyosón. Egy másik titkos ajtó könnyen engedett Kova kezének... rövid, törmelékkel teleszórt folyosóra léptek ki. Valamennyien a rémülettől remegve, komoran gyűrték le az előttük álló akadályokat. Végül kijutottak egy tágas, magas terembe, amely a padlótól a mennyezetig zsúfolva volt deszkaládákkal. Zúgószél meggyújtott egy, a falba illesztett fáklyát. A ládákat hatalmas szögek zárták le. Némelyiken a “VIGASZ”, másokon a KAPU” felirat volt olvasható.

— Hát megjöttünk, bent vagyunk a várban — mondta Gilthanas szomorú dicsőséggel. — Ez itt Pax-Tharkas erődjének pincéje.

— Hála az igaz istennek! — sóhajtott fel Tanis és lerogyott a padlóra. Egymás után huppantak le mellé társai. Csak ekkor figyeltek föl rá, hogy Fizban és Tasslehoff nincs sehol.

11 Az eltévedtek. A terv. Árulás