Az őszi alkony sárkányai

— Én igazán örülök neki, hogy nem maszatolták be — dünnyögte Tass csöndesen és továbbkúszott a láncon. A mélység fölött, úgy félúton eszébe jutott, milyen lenne lezuhanni ilyen magasról... csak esne, esne lefelé és végül nagyot puffanna odalent a kőpadlón. Elgondolkodott rajta, milyen érzés lenne szerteszét fröccsenni a földön...

— Menj már odébb! — bódult rá Fizban, ahogy a surranóhoz közeledett a láncon.

Tass gyorsan előremászott az alagút bejáratáig, ahol a tűzpamacs várakozott, és leugrott az ötlábnyira alatta lévő peremre. A lángocska utána röppent, és hamarosan Fizban is elérte az alagút torkát. A legutolsó pillanatban persze megcsúszott, de Tass elkapta a köpönyegénél fogva és visszarántotta a biztonságba.

A kövön üldögélve pihentek, mikor a vén mágus hirtelen fölkapta a fejét.

— A pálcám? — rikoltotta.

— Mi van vele? — ásított nagyot Tass és arra gondolt, vajon hány óra lehet. A vénember talpra kecmergett. — Odalent hagytam — mondta és megindult a lánc felé.

— Várj! Úgysem mehetsz vissza! — pattant föl a surranó rémülten.

— Ki tilthatja meg? — kérdezte a vén mágus kihívón, fölmeredő szakállal.

— Úgy é...rtem — motyogta Tasa —, hogy túl veszélyes lenne. De tudom, mit érzel... az én abroncsbotom is ottmaradt.

— Hmm... hmm — dünnyögte Fizban vigasztalhatatlant.

— Varázspálca volt? — kérdezte Tasslehoff egy pillanat múltán.

— Sosem voltam benne igazán biztos — felelte Fizban bánatosan.

— Nos — tért vissza Tass a valóság talajára —, ha végeztünk ezzel a kalanddal, visszamehetünk érte. Most inkább keressünk valami helyet, ahol pihenhetünk egy kicsit.

Körülkémlelt az alagútban, amely padlótól plafonig olyan hétlábnyi magas lehetett. A vastag lánc a mennyezet alatt futott, és számos vékonyabb csüngött le róla az alagút padlójában tátongó széles nyílásba. Tass belenézett és hatalmas sziklatömböket látott homályosan kirajzolódni odalenn.

— Mit gondolsz, mennyi idő lehet? — kérdezte Tass.

— Ebédidő — morogta az öreg. — Tulajdonképpen meg is pihenhetnénk itt. Van olyan biztonságos, mint bármely más hely. — Ezzel hanyatt vágta magát. Előkotort egy félmaréknyi szárított gyümölcsöt és hangos csámcsogással rágni kezdte. A fénypamacs visszasomfordált és letelepedett az öreg varázsló süvegének karimájára.

Tass is leroskadt a vén mágus mellé és szájába gyömöszölt ő is egy kevés szárított gyümölcsöt. Egyszer csak beleszimatolt a levegőbe. Förtelmes bűz csapta meg az orrát, mintha valaki szennyes gyapjúzoknikat égetne. Fölnézett, megkönnyebbülten fölsóhajtott és megrángatta a vénember gúnyáját.

— Hahó, Fizban — kuncogta —, tüzet fogott a süveged!

— Kova! — szólalt meg Tanis komolyan — utoljára mondom, hogy legalább annyira fáj nekem is Tass elveszítése, mint neked, de mégsem mehetünk vissza! Végül is Fizbannal van... és ahogy én ismerem ezt a két alakot, kivágják magukat, akármilyen bajba keveredtek is!

— Hacsak nem hozzák a nyakunkba az egész őrséget — dörmögte Sturm.

A törpe megdörgölte öklével a szemét, dühösen Tanisra nézett, aztán elcsoszogott a helyiség legtávolibb sarkába és ott duzzogva lekuporodott a padlóra.

Tanis hátával nekidőlt a falnak... jól tudta, mit érezhet Kova. Különös volt az egész... hányszor fojtotta volna meg legszívesebben a tulajdon két kezével a surranót, de most, hogy elveszett, mégis hiányzott neki... méghozzá ugyanazért, amiért a törpének. Volt Tasslehoffban valami veleszületett, soha nem múló kedvesség, amitől ő volt a legnagyszerűbb társak egyike. Egy surranó semmiféle veszedelemtál sem fél, s ezért sohasem adja föl a harcot. Vészhelyzetben sem veszíti el a fejét, mindig eszébe jut valami megoldás, amely lehet, hogy nem minden esetben a legjobb, de legalább próbálkozik. Tanis szomorúan elmosolyodott. Csak azt remélem, hogy ez a vészhelyzet nem lesz számára az utolsó, gondolta magában.

A társaság egy jó órát pihent... quinth-pa szárítmányt csócsáltak, és friss vizet ittak rá egy közelben fölfedezett mély kútból. Raistlin is magához tért, de nem tudott enni semmit. Pár korty vizet ivott csak és újra erőtlenül hátrahanyatlott. Caramon vonakodva számolt be neki Fizbanék esetéről, tartván tőle, hogy fivérét esetleg súlyosan érinti a vén mágus eltűnése. De Raistlin csak megvonta a vállát, behunyta a szemét és mély álomba merült. Amikor Tanis érezte, hogy ereje visszatér, odament Gilthanashoz, aki elmélyülten tanulmányozott egy térképet. A magányosan üldögélő Laurana mellett elhaladva rámosolygott a lányra, de az nem viszonozta a kedvességét. Tanis fölsóhajtott. Most már bánta, hogy olyan keményen beszélt vele a sla-mori úton. Magában el kellett ismernie, hogy Laurana nagyszerűen kiállta a legkeményebb próbát is. Mindent megtett, amit kértek tőle, méghozzá gyorsan, ellenkezés nélkül. Tanis arra gondolt, hogy bocsánatot kér majd tőle, de előbb föltétlenül Gilthanassal kellett beszélnie.

— Nos, mi a további terv? — kérdezte mellételepedve egy ládára.