Az őszi alkony sárkányai

Pyros kinyitotta egyik szemét, hideg pillantást vetett Verminaard felé, aztán hörrenve kiejtett egy rövid varázsigét. A hatalmas, vörös szörnyeteg reszketni kezdett, majd gigászi sárkányteste egy férfi testévé zsugorodott: alakja karcsú volt, haja fekete, arca keskeny, benne ferde metszésű vörös szemekkel. A karmazsinszínű gallért viselő ember, Pyros a Verminaard trónusa mellett álló asztalhoz lépett. Letelepedett mellé, karbafonta a kezét és leplezetlen gyűlölettel meredt Verminaard széles, izmos hátára.

Kaparászás hallatszott az ajtó felől.

— Lépj be! — mordult föl Verminaard egykedvűen.

Egy sárkányfattyú ajtónálló kinyitotta az ajtószárnyat, hogy beengedje Varangyh altörzsmestert és foglyait, majd visszahúzódott és becsukta maga mögött a széles, bronz-arany ajtót. Verminaard jó pár percig megvárakoztatta az altörzsmestert... tovább tanulmányozta hadműveleti tervét. Azután leereszkedő pillantással jutalmazva Varangyh altörzsmestert, méltóságtejesen föllépdelt a trónusához vezető lépcsőn. Maga a trón mesterien faragott, kitátott sárkánypofára emlékeztetett.

Verminaard lenyűgöző jelenség volt: magas, izmos felépítésű testén aranyszegéllyel ékes, éjkékszínű, sárkánypikkely mintázatú páncélt viselt. A Sárkány Nagyurak rémisztő álarca takarta el igazi vonásait. Termetéhez képest kecses mozdulattal kényelmesen hátradőlt és bőrkesztyűbe bújtatott kezével elgondolkodva simogatott egy jobb oldalt mellette heverő aranydíszes, fekete kormánypálcát.

Verminaard ingerülten nézett a két foglyával előtte álló Varangyhra, tudván, hogy az altörzsmester azért gyűjtötte be őket, hogy kivágja magát szorult helyzetéből, amiért a papnőt megbocsáthatatlan módon hagyta futni. Amikor Verminaard megtudta sárkányfattyaitól, hogy a Vigaszból útnak indított fogolycsapatban volt egy nő, akire ráillett a megfelelő leírás, és az illető útközben kiszabadult, éktelen haragra gerjedt. Varangyh majdnem az életével fizetett mulasztásáért, de hobgoblin létére rendkívül értett a könyörgéshez és kétségbeesett siránkozáshoz.

Mindezt tudván, Verminaard eleinte egész nap nem akarta színe elé engedni Varangyhot, de valami különös, gyötrő érzés azt súgta neki, hogy nincs minden rendben a birodalmában.

Az az átkozott papnő! — gondolta magában. Érezte, amint egyre közeledik hozzá az általa megtestesített erő, amitől egyre idegesebb, feszültebb lett. Most érdeklődve vizsgálta a Varangyh által előállított két foglyot, ám miután rájött, hogy nem felelnek meg a Xak-Tsaroth romvárosába behatoló egyik személy leírásának sem, maszkja alatt dühödten összecsikordította a fogát.

Pyros egész másképp reagált a foglyok megjelenésére. Az átváltozott sárkány félig fölemelkedett, és vékony ujjaival olyan erősen markolta meg az asztal ébenfa lapját, hogy azok belevájódtak a kemény fába. Remegett az izgalomtól és iszonyú erőfeszítésébe került, hogy nyugalmat kényszerítve magára visszatelepedjen a helyére. Csak pusztító fénnyel villanó szeme árulkodott belső indulatairól, amint végignézett a foglyokon.

Egyikük egy mocsári törpe volt... név szerint Sestun. Keze-lába láncra verve (Varangyh ezúttal nem kockáztatott), hogy lépni alig tudott. Botladozva előre lépett és a rémülettől bénultan rogyott térdre a Sárkány Nagyúr előtt. A másik egy rongyokba öltözött férfiember volt... mereven a padlóra szögezte a szemét.

— Miért háborgatsz engem ezekkel a nyomorultakkal, altörzsmester? — förmedt Varangyhra Verminaard.

A kocsonyaként reszkető Varangyh nagyot nyelt és azonnal belevágott a mondókájába. — Ez a fogoly — rúgott Sestunba a hobgoblin — szabadította ki a Vigaszból útnak indított rabszállítmányt, ez pedig — mutatott a férfira, aki erre zavarodott, ijedt tekintetét fölkapta — Kapu körül ólálkodott, ott akadt horogra, holott az tiltott területnek számít mindazok számára, akik nem a katonasághoz tartoznak.

— De miért vezetted őket elém? — kérdezte Verminaard mérgesen. — Lökd őket a bányákba a többi szemétrevaló mellé!

-A... arra ggya...nakszom, hhogy az ember ess...etleg kkém lehet — dadogta Varangyh.

A Sárkány Nagyúr figyelmesebben megnézte magának a férfit. Magas volt és emberi mércével mérve körülbelül ötvenéves. A haja ősz, simára borotvált, viharvert arcát a kor ráncai barázdálták. Öltözéke akár egy koldusé, bár lehet, hogy az is, gondolta magában undorral Verminaard. Semmi különös nem volt benne, kristálytiszta, fiatalos tekintetét kivéve. A keze is erős, élete delén járó férfira vallott. Talán elf vér...

— Ez az ember gyengeelméjű — mondta végül Verminaard —, nézd csak, hogy tátog, mint egy partra vetett hal!

-A... azt hh... iszem... izé... hó... hogy siketnéma — motyogta Varangyh verejtékezve.

Verminaard, elfintorította az orrát: még a sárkánysisak sem védhette meg egy izzadó hobgoblin bűzétől.

— Egyszóval fogtál egy mocsári törpét és egy kémet, aki se nem hall, se nem beszél — ripakodott az altörzsmesterre Verminaard. — Dicső haditett, mondhatom! Talán a mezőre is kisétálhatsz, hogy szedj nekem egy csokor vadvirágot!

— Ha ez Nagyuram kívánsága — hajolt meg Varangyh ünnepélyesen.