Az őszi alkony sárkányai

Amint a “nők” kiléptek a folyosóra, hat mocsári törpét pillantottak meg, amint jókora kondorokban valami nevenincs kotyvalékot cipeltek. Caramon kíváncsian beleszagolt az egyik edénybe, de nyomban undorodva elfintorította az orrát. A sárkányfattyak becsapták utánuk a cellaajtót: Caramon visszanézett és látta a fivérét, amint takarókba burkolózva hever az egyik sötét, homályos sarokban.

Fizban összecsapta a tenyerét. — Nagyszerű munka, fiacskám! — dörmögte öreges örömmel, amint a Gépterem falának egy része kitárult előttük.

— Kösz! — pittyentette Tass szerénykedve. — Tulajdonképpen megtalálni ezt a rejtekajtót nehezebb lehetett, mint kinyitni. Nem is értem, hogyan csináltad! Azt hittem, hogy már mindent megvizsgáltam.

Már mászott is befelé a nyíláson, amikor hirtelen eszébe jutott valami. — Mondd, Fizban — kérdezte —, rá tudnád venni valahogy ezt a fényecskédet, hogy mögöttünk jöjjön? Legalábbis, amíg ki nem derítem, hogy van-e odabent valaki. Ellenkező esetben kiváló célpontot nyújtunk... és Verminaard lakosztálya igazán nincs messze ide.

— Tartok tőle, hogy nem — csóválta meg a fejét a vén mágus. — Nem szeret sötét helyeken egyedül maradni. Tasslehoff némán bólintott... valami hasonló választ sejtett előre. Viszont semmi haszna búslakodni fölötte. “Ha kiborult a tej, a macska nyalja fel” — mondogatta mindig az anyja. Szerencsére a szűk folyosó, ahová bekúszott, néptelennek bizonyult. A lángocska ott villódzott a válla fölött. Miután Fizbant is átsegítette, földerítette a környezetet. A keskeny folyosó alig negyven lábnyival odébb a sötétségbe vezető, meredek lépcsőben folytatódott. Az egyetlen másik kijáratot a keleti falban lévő szárnyas bronzajtó jelentette. — Nos — jelentette ki Tass — pillanatnyilag a trónterem fölött vagyunk. Valószínűleg ezek a lépcsők vezetnek le oda. Biztosan ezernyi sárkányember őrzi! Ez a lehetőség tehát elesik. — Fülét odatapasztotta az ajtóhoz. — Semmi. No, nézzünk körül! — Enyhén meglökte a szárnyas ajtót, amely könnyedén kinyílt. Ismét hallgatózott. Ekkor Tass óvatosan besurrant, Fizban és a fénypamacs szorosan a nyomában.

— Valami képtárféle lehet ez — nézett körül a surranó a tágas helyiségben, amelynek falain megfeketedett, porlepte képek tömkelege függött. A keskeny, magas ablaknyílásokon át láthatta a csillagos ég egy-egy szeletét, és a távoli hegyek magas csúcsait. Jól végiggondolta, hol lehetnek e pillanatban, és fejében megrajzolta a helyszín térképét.

— Ha helyesek a számításaim, a trónterem innen nyugatra, a sárkány fészke meg attól is nyugatabbra van.

Legalábbis a sárkány arra ment délután, amikor Verminaard eltávozott. Kell lennie valamiféle fölszálló helyének itt, ami azt jelenti, hogy a fészke biztosan fölül nyitott, azaz lehet az egy akna, vagy esetleg egy másik rés is, ahonnan megleshetnénk, mi történik odabent.

Tasst annyira lekötötték a saját tervei, hogy egy pillanatra teljesen megfeledkezett Fizbanról. A vén mágus céltudatosan járta körül a termet, megnézett minden képet, mintha egy bizonyosat keresne.

— Aha, megvagy hát — dünnyögte végül, majd megfordult és halkan szólította a surranót: — Tasslehoff!

Amaz fölkapta a fejét és észrevette, hogy a kép halvány fénnyel világítani kezd. — No, nézd csak! — motyogta csodálkozva. — Jé, hiszen sárkányok vannak rajta... vörös sárkányok, mint Embar, amint éppen Pax-Tharkas várát ostromolják... és...

Hirtelen elnémult a hangja. Férfiak..., Solamnia lovagjai ültek másféle sárkányokon, úgy harcoltak a támadókkal. A lovagok sárkányai szépek voltak: arany— és ezüstszínűek, lovasaik pedig vakító fénnyel ragyogó fegyvereket viseltek. Ekkor Tasslehoff hirtelen megértette: a világon léteznek Jó sárkányok is, és ha megtalálhatnák őket, segíthetnének a gonoszok legyőzésében... az pedig ott...

— A Sárkánydárda — mormolta félhangon.

A vén mágus csöndesen bólintott: — Igen — suttogta. — Látom, érted, te is látod a választ. És emlékezel majd rá. De nem most... még nincs itt az ideje. — És göcsörtös ujjaival megsimogatta a surranó haját.

— Sárkányok?! Miket beszélek én itt? — Tass már nem emlékezett semmire, azt sem tudta, mit keres ezen a helyen és miért bámul egy öreg képet, amelyen a vastag portól nem lát szinte semmit. Megrázta a fejét... Fizban biztosan most a képpel veszekedett. — Ja persze! A sárkányfészek! Ha a számításaim nem csábiak, akkor arra kell lennie... — és sebesen továbbindult.

A vén mágus mosolyogva csoszogott utána.

Tanis és barátai viszonylag simán jutottak el a bányákig. Csupán néhány, az unalomtól félálomban szendergő sárkányfattyú őrt láttak útközben. Egyikük sem törődött az elporoszkáló asszonycsapattal. Elhaladtak egy, lerongyolódott mocsári törpék által folyamatosan táplált olvasztókemence mellett.