Az őszi alkony sárkányai

A nyomorúságos látványt minél gyorsabban maguk mögött hagyva, hamarosan beléptek a bányákba, ahol a sárkányfattyak éjszakára nagy barlangcellákba zárták a férfiakat, maguk pedig visszatértek, hogy tovább felügyeljenek a tűzrakókra. A férfiak őriztetése nem más, mint időpocsékolás, gondolta magában Verminaard, ezek az emberek úgysem mehetnek innen sehová.

Egy pillanatra még Tanisnak is úgy tűnt, hogy ez a vélekedés szörnyűségesen helytálló. A szerencsétlenek valóban nem tudtak volna innen sehova sem elmenni. Csak bizonytalanul lestek a hozzájuk beszélő Aranyholdra. Végül is csak egy barbár nő... a kiejtése olyan furcsa, nem is szólva az öltözékéről. Valami gyermekmesét adott elő a kék lángokban elpusztult sárkányról, amit ő valahogy mégis túlélt. És mindennek bizonyítására csupán egy maréknyi platinakorongot tudott fölmutatni.

Hederick, Vigasz teokratája, különösen nagy hangon támadta Que-shu úrnőjét: boszorkánynak, csalónak és istenkáromlónak nevezve őt. Emlékeztette őket a fogadóban történtekre, és bizonyságul összeégett kezét mutogatta. Nem mintha az emberek különösebben odafigyeltek volna Hederick tirádáira. A fürkészek istenei végül is nem tartották távol a sárkányokat Vigasztól.

Sokak szemében azonban mégiscsak érdeklődés csillant a menekülés lehetőségének hallatán. Csaknem mindannyian magukon viselték a rossz bánásmód valamilyen külső nyomát: korbácsütések csíkjait, arcukon a kék foltokat. Rosszul táplálták, mocskos és undorító körülmények között tartották őket, s valamennyien sejtették, hogy amint kimerülnek az érckészletek, Verminaard Nagyúr számára többé semmilyen értéket sem jelentenek. Ám a Főfürkészek... még e börtönben is a kormányzó hatalom képviselői... szembefordultak a vakmerő tervvel.

Elkezdődött a vita. Az emberek ordítozva érveltek oda-vissza. Tanis Caramont, Sturmot, Kovát, Ebent és Gilthanast sietve a bejárathoz küldte, tartva tőle, hogy a lárma hallatán az őrök esetleg visszafordulnak. A félelf nem számított ilyesmire... ez a marakodás akár napokig is eltarthat! Aranyhold csüggedten ült a férfiakkal szemben... úgy látszott, hogy rögtön elsírja magát. Annyira magával ragadta újonnan szerzett hite és úgy vágyott rá, hogy tudását megoszthassa a világgal! Teljesen elkeseredett tehát, amint kételyeket támasztottak vele szemben.

— Ezek az emberek mind bolondok — mondta csöndesen Laurana, odalépve Tanis mellé.

— Nem egészen — felelte a félelf —, ha bolondok lennének, könnyebb dolgunk volna velük. De mi nem ígérünk nekik semmi megfoghatót, viszont egyetlen megmaradt értéküket, az életüket tétetnénk kockára velük. És mindezt miért? Hogy a hegyekbe meneküljenek, folyamatos utóvédharcok közepette! Itt legalább életben maradnak... ideig-óráig.

— De ugyan mit ér az élet, ilyen körülmények között? — kérdezte Laurana.

— Nagyon jó kérdés, ifjú hölgyem — hangzott fel egy hang elhalón. Maritta szólt, aki az egyik sarokban, egy durva priccsen heverő férfi mellett térdelt. Az embert a betegség és az éhezés annyira megviselte, hogy a korát nem tudták megállapítani. Nehézkesen fölült és vékony, fehér kezét Tanis és Laurana felé nyújtotta. Lélegzete el-elakadt. Maritta megpróbálta visszafektetni, de a férfi ingerülten leintette. — Tisztában vagyok vele, hogy haldoklóm, asszony. De ez nem jelenti, hogy az unalomnak kell végeznie velem! Jöjjön csak ide az a barbár nőszemély!

Tanis kérdőn pillantott Marittára, aki hozzálépett és kissé félrevonta őt. — Ez Elistan — mondta, mintha Tanisnak ismernie kellett volna a nevet. Miután a félelf nem reagált, hozzátette: — Elistan Menedék egyik Főfürkésze. A népe nagyon szerette és tisztelte... ő volt az egyetlen, aki nyíltan felszólalt Verminaard Nagyúr ellen, de senki sem hallgatott rá... nem akarták meghallgatni őt, az az igazság.

— De miért beszélsz róla múlt időben? — kérdezte Tanis —, hiszen még nem halt meg.

— Nem, de már nincs sok hátra neki — törölte le a nő kicsorduló könnyét. — Már korábban is tanúja voltam ennek a pusztító betegségnek... apám is ebbe halt bele. Lappang benne valami, ami belülről emészti. A legutóbbi napokban majdnem megőrült a fájdalomtól, de már az is elmúlt... szóval a végét járja.

— Talán mégsem — mosolyodott el Tanis. — Aranyhold gyógyító, talán még megmentheti.

— Talán igen, talán nem — mondta Maritta kétkedőn. — Én inkább ki sem próbálnám. Ne ébresszünk benne hiú reményeket! Hadd haljon meg békében.

— Aranyhold! — szólította Tanis a barbár nőt, mire a Főnök Lánya közelebb lépett. — Ez a férfi látni szeretne — és Maritta tiltakozásával nem törődve odavezette a lányt Elistanhoz. Aranyhold elkeseredettségtől kemény és hűvös arca fölengedett, amikor meglátta a férfi szánalmas állapotát.

Elistan fölnézett rá. — Ifjú hölgyem — szólt szigorú, bár alig hallható gyönge hangon —, te, azt állítod, hogy az ősi istenek szavát közvetíted nekünk. De ha valóban mi, emberek fordultunk el tőlük és nem ők mitőlünk, ahogyan sokáig gondoltuk, akkor miért nem tudattak bennünket a létezésükről korábban?