Az őszi alkony sárkányai

— Hát persze! — mordult fel fenyegetően Pyros. — Még álmomban is csak azt az embert látom. És most itt van... egyenesen a markomban! Miközben egész Krynn utána lohol, én megtaláltam!

— Tájékoztatod róla Ő Sötét Felségét?

— Nem, mert nem bízhatok meg semmiféle küldöncben. Személyesen kell elé állítanom ezt az embert, de most nem mehetek el innét. Verminaard nem bír el egyedül Qualinostivel. Még ha az egész háború nem több holmi cselvetésnél, meg kell őriznünk a látszatot, és a világ is sokkal tisztább lesz az elfek nélkül. Örökfit majd én állítom a Királynő elé, ha az időm megengedi.

— És miért mondod el ezt nekem? — kérdezte az alak némi éllel a hangjában.

— Mert épségben kell megőrizned! — felelte Pyros és kényelmesebben helyezte el hatalmas testét. Tervei most már egyre sebesebben közeledtek a megvalósulás felé. — Ő Sötét Felsége erejének és hatalmának köszönhető, hogy Mishakal papnője és, a zöld ékkő tulajdonosa egyszerre érkezett elérhető közelségbe hozzám. Holnap megadom Verminaard Nagyúrnak azt az örömet, hogy elbánhat a papnővel és társaival. Valójában — villant föl Pyros szeme — ez még a kezünkre is játszhat! A zűrzavarban eltávolíthatjuk a Smaragdembert anélkül, hogy Verminaard észrevenné. Akkor kell előkerítened őt, amikor a rabszolgák támadásra indulnak. Hozd vissza ide, és rejtsd el valamelyik alsó kamrában! Amikor végeztünk az emberekkel és elsöpörtük Qualinostit, akkor viszem őt a Sötétség Királynőjének színe elé.

— Értem — hajolt meg még egyszer az alak. — És az én jutalmam?

— Megkapod, amiért megszolgáltál... most pedig hagyj magamra!

A férfi fejébe húzta a kámzsát és kihátrált. Pyros összehajtogatta a szárnyát, hosszú farkát hatalmas teste köré kanyarítva kinyújtózott és bele-révedt a sötétbe. Egyetlen hang hallatszott csupán: Sestun szánalmas szipogása.

— Jól vagy? — kérdezte Fizban a surranótól, amint a légkisebb mozdulattól is rettegve kuporogtak a magas erkélyen. Koromsötét volt, mivel Fizban egy vázával leborította a nyughatatlan fénypamacsot.

— Igen — felelte Tasslehoff tétován. — Sajnálom, hogy olyan hangosan felnyögtem. Tulajdonképpen számítottam rá, mégis nehezen akarom elhinni, hogy valaki, akit jól ismersz, képes ilyen rútul elárulni. Gondolod, hogy a sárkány meghallotta?

— Nem tudom — sóhajtotta Fizban. — A fő kérdés az, hogy most mit csináljunk?

— Nem tudom — siránkozott Tass szerencsétlenül. — Én nem vagyok valami nagy gondolkodó. Valójában csak a móka kedvéért jöttem. Nem figyelmeztethetjük Tanist és a többieket, hiszen fogalmunk sincs róla, hol lehetnek. Ha pedig a nyomukba eredünk, még elfoghatnak bennünket és attól minden csak rosszabbra fordul. — Állat szomorúan a tenyerébe hajtotta. — Tudod — mondta tőle szokatlan keserűséggel —, egyszer megkérdeztem az apámtól, miért ilyen kicsik a surranok, miért nem vagyunk olyan nagyok, mint az emberek vagy az elfek? Rettentően szerettem volna, hogy nagyobb lehessek — dünnyögte csöndesen és egy pillanatra végre elhallgatott.

— És mit felelt az apád? — kérdezte Fizban kedvesen.

— Azt mondta, hogy a surranok azért kicsik, mert kis tetteket kell végrehajtaniuk, meg hogyha megnézem magamnak a világban előforduló nagy dolgokat, hamar kiderül, hogy azok is csak sok kicsiből tevődnek össze. Az a hatalmas sárkány odalent, valójában pöttömnyi vércsöppecskékből áll, meglehet. És végül is az apró dolgok azok, amelyek igazán számítanak.

— Nagyon bölcs ember a te apád.

— Igen — dörgölte meg Tass a szemét. — Nem láttam már, ki tudja, mióta. — Hegyes állat előreszegte, ajkát összepréselte. Ha most meglátná az apja, így megtörtén, elkeseredetten, így biztos nem ismerné föl a fiát.

— Hagyjuk hát a nagy dolgokat a többiekre! — dünnyögte végül Tass. — Arra ott van Tanis és Sturm, meg Aranyhold. Majd ők megoldanak mindent. Mi pedig végrehajthatjuk a kis tetteket, még ha nem tűnnek is olyan fontosnak. Gyerünk, szabadítsuk ki Sestunt!

13 Kérdések. Nincs válasz. Fizban süvege

Hallottam valamit, Tanis és elmentem megnézni — mondta Eben és összeszorította a száját. — Kinéztem azon a cellaajtón, amelyikre vigyáztam, és megláttam egy ott kuporgó és hallgatózó sárkányembert. Kilopakodtam és fojtószorításba kaptam, amikor egy másik rám vetette magát. Azt leszúrtam és az első után eredtem. Elkaptam és leütöttem, aztán úgy döntöttem, jobb lesz, ha visszajövök ide.

Amikor a társaság visszatért a cellába, Eben és Gilthanas már ott várt rájuk. Tanis szólt Marittának, hogy kösse le valamivel az asszonyok figyelmét egy távolabbi sarokban, amíg ezt a kettőt kikérdezi a távollétük okairól. Eben története igaznak tűnt... visszafelé jövet ugyanis látta a sárkányfattyak tetemeit és Eben külsején is meglátszottak a küzdelem nyomai. Ruhája szakadt volt, az arcán lévő sebből csörgött a vér.

Tika az egyik asszonytól egy viszonylag tiszta rongydarabot kerített és hozzálátott, hogy kitisztítsa a sebet. — Az életünket mentette meg, Tanis! — pattogott a lány. — Hálás lehetnél neki, ahelyett, hogy úgy nézel rá, mint aki a legjobb barátodat szúrta hátba!