Az őszi alkony sárkányai

— Még hogy én! Hmm, kedvesem — pislogott a vén mágus —, és jó volt legalább?

— Nem is árultad el nekem! — rikkantotta Tass mérgesen, de mindjárt meg is nyugodott. — Csak annyit mondtál, hogy még reggeli előtt ki kell szabadítanunk Sestunt, mert még egy mocsári törpe is jól jöhet egy sárkánynak, amelyik tizenkét órája nem evett semmit.

— Okosan hangzik — dünnyögte Fizban —, biztos vagy benne, hogy én mondtam?

— Idefigyelj — folytatta Tasslehoff türelmesen —, semmi más nem kell hozzá, mint egy hosszú kötél. Nem tudnál varázsolni egyet gyorsan?

— Kötelet? — meresztette rá a szemét Fizban mérgesen. — Nem süllyedhetek olyan mélyre! Micsoda sértés egy olyan nagy tudású mágusra nézve, mint amilyen én vagyok! Segíts fölállnom!

Tass talpra segítette a varázslót. — Nem akartalak megbántani — makogta a surranó — és tudom, hogy semmi különös nincs egy darab kötélben, te pedig roppant tapasztalt vagy... én csak... ej, jól van hát! Csináld, ahogy akarod! De remélem, mindnyájan életben maradunk utána... — tette hozzá magában.

— Nem hagylak én cserben... és Sestunt sem, annyi bizonyos — ígérte Fizban öntelten. Mind a ketten kilestek az erkély korlátja fölött, Minden ugyanúgy volt, mint az előbb. Sestun a sarokban hevert, a sárkány mélyen aludt. Fizban becsukta a szemét és elmélyülten mormolt valami különös szavakat, aztán kinyújtotta vékony karját a védőrácson és olyan mozdulatot tett, mintha valamit felfelé emelne.

Az ámuló Tasslehoff úgy érezte, hogy a szíve mindjárt kiugrik a helyéről. — Állj — hörögte —, nem őt emeled! Fizban szeme fölpattant és meglátta, amint Pyros, a vörös sárkány lassan fölemelkedik a csarnok padlójáról, teste még mindig az alvás pózában. — Egek! — lihegte a mágus és gyorsan más szavakat hadart, semlegesítette a varázsigét és csöndesen visszaeresztette a földre a sárkányt. — Eltévesztettem a célt — dünnyögte —, no most töröltem, megint nullán állok. Nos, próbáljuk meg újra!

Tass ismét hallotta a furcsa szavak muzsikáját. Ezúttal valóban Sestun szakadt el a padlótól és szép lassan fölemelkedett az erkély szintjére. Fizban képe kivörösödött az erőfeszítéstől.

— Már majdnem itt van... emeld még egy kicsit! — lihegte Tass, föl-alá szökdécselve az izgalomtól. Fizban kezének lágy mozdulatára Sestun szépen átvitorlázott a korlát fölött, majd leereszkedett az erkély poros padlójára anélkül, hogy fölébredt volna.

— Sestun — suttogta Tass tenyerét a mocsári törpe szájára tapasztva, nehogy az felüvöltsön. — Sestun, én vagyok az, Tasslehoff! Ébredj!

A mocsári törpe kinyitotta a szemét és első gondolata az volt, hogy Verminaard a sárkány helyett egy vérszomjas surranónak tálalta föl vacsorára. Azután fölismerte barátját és megkönnyebbülten sóhajtott fel.

— Biztonságban vagy, de egy szót se! — figyelmeztette a surranó. —A sárkány még meghallhat bennünket, ha... — Ekkor egy hatalmas dörrenés hallatszott odalentről, mire a mocsári törpe rémülten felült.

— Pszt! — intette csöndre Tass — valószínűleg csak a sárkánytanya ajtaja. — És máris rohant az erkélyrácson kikandikáló Fizbanhoz: — Mi az?

-A Sárkány Nagyúr! — mutatott Fizban a második emeleti kiszögellés-re, ahonnan Verminaard nézett le a sárkányra.

— Embar, ébresztő! — ordított le a Nagyúr az alvó Pyrosra. — Jelentést kaptam holmi behatolókról, állítólag az a papnő is itt van... lázadást szít a rabszolgák között!

Pyros összerezzent és kinyitotta a szemét. Nyomasztó álmában épp egy repülő mocsári törpét látott. Megrázta hatalmas fejét, hogy elhessegesse az álom maradványait, és hallgatta, amint Verminaard valami papnőt emleget. Ásított... Tehát a Sárkány Nagyúr tudomására jutott, hogy a papnő az erődben tartózkodik! Végül mégis neki kell kezébe venni a dolgokat, gondolta magában Pyros.

— Ne csinálj belőle magadnak gondot, uram... — kezdte, de valami rendkívül furcsa látvány belefojtotta a szót.

— Hogy ne csináljak gondot belőle! — füstölgött Verminaard. — Miért? Én... — és neki is elakadt a szava. A tárgy, amelyet mindketten szájtátva bámultak, lassan, himbálózva szállt lefelé, mint egy hulló falevél.

Fizban süvege volt az!

Tanis a pirkadat előtti legsötétebb órában mindenkit fölébresztett.

— Nos — dörmögte Sturm —, akkor nekivágunk?

— Nincs más választásunk — mondta sötéten Tanis és végignézett a csoporton. — Ha valaki közületek elárult bennünket, éljen azzal a tudattal, hogy ártatlanok halálát okozza. Verminaard nemcsak velünk, hanem a túszokkal is végez. Könyörgöm, az istenekhez, hogy ne legyen közöttünk áruló, és úgy vélem, folytatnunk kell a terv megvalósítását.

Senki sem szólt semmit, de mardosta lelkűket a gyanú és ferde pillantásokkal méregették egymást.

Amikor az asszonyok is fölébredtek, Tanis még egyszer elismételte előttük a tervet.